Pilla – Sárközi Mariann
|
Lényeg a fontossági sorrend
Sokszor jut eszembe egy
utolsó lélegzet
húsz... alig húszévesen,
s hogy
mily' gyorsan hagyta el
torkát
a függés, a gyilkos;
eszembe jut
egy reggel, a már
ébredéskor céltalan,
s a dezodor, fürdés
helyett.
Láttatok már arcot
akkor,
amikor ellilul?
Én láttam. Magamét.
Gyakran jut eszembe a
liget.
Egy bokra sem fája nem
vonzott,
csak a vágy, hogy
takarásban szúrjam
be a mérget, a fájdalmat
enyhítőt.
Eszembe jut a meztelen
ágak közötti tél,
s hogy nem érte
lábam,
s a nyár gondozása, ha
ajkamra vizet dörgölt.
Láttál már embert
önszántából
igénytelent,
otthontalant.
Én láttam. Magamat.
Sose felejtem azt,
amikor a belátás
a tagadással pöröl.
Talán ha
többet mesélnék egy
gödörről,
ahol reggeltől-estig
utolsó kenetre vártam,
s ahonnal óránként semmi
erőből,
inkább ösztönből
indultam útnak
szerelmemért,
mindenemért,
"csak egy"
grammért...
Láttatok már embert
haldokolva kielégülni?
Én láttam. Magamat.
Láttál embert sírva
szájához emelni
az üres, száraz
fogkefét...
büdösen, éhesen zsemlét,
kenyeret tagadni;
hallottál szirénát, s
szót, Istent átkozót,
s vádját: kegyelem,
irgalom, Isten?! Nincs!
Én igen,
elég volt egyetlen
gyenge sóhaj,
s ördögi játékba hívott
a sors.
Érdes eccpecckimehecc
kacajjal
csalt, és én mentem...
míg elfelejtettem
várni és áldani azt, ami
mindenkinek
adott: az életet.
Csak én, s valami
megfogalmazhatatlan
hiány vonzott.
Ismeritek!? Ti, akik
érzéseitek
megfogalmazni tudjátok!?
Én ismerem.
Néha eszembe jut
egy fekáliában fetrengő
hiúság,
s a küzdelme nem a
ligetben,
hanem kemény-hideg
matracon.
Eszembe jut milyen idegesítő
a percek kopogása a
csempén,
s a felhangosított
infúziócseppek
vénábaesése...
majd rájönni: mivé
lettem
.........................................................
aztán eszembe jut az
első
sejtjeimig jutó
levegőrész,
s az otthon, a piszkos;
a porszívó fárasztó
búgása,
s az első
fehér függöny
ablakpucolás után.
Az éhes, azért eszik
döntés,
majd az akarat: kell
kenyér;
az első munkanap.
A kézfogás Istentől. A
kegyelem,
hogy nem halt meg bennem
az ember.
Az első és az utolsó
grammnál finomabb
szerelem, a küzdelem
nélkül megélt kéj;
Egy gyűrű. Arany. A
hűség halálig.
Két születés, halál(ok),
sokk,
boldogság, harc, minden
máig megélt.
Társ, barát, anya
lettem, vagyok.
Értitek ezt az
értelmetlent?
Én vagyok. Én voltam.
Sose felejtem. Mondom:
semmi sincs ok nélkül.
Magunkon múlik a élet,
a lényeg a fontossági
sorrend
januártól-decemberig...
és Isten. Szerintem.
(Bicske, 2016. július
24.)
|
Suština je red po
važnosti
Često se setim jednog zadnjeg uzdaha
sa dvadeset… jedva sa dvadeset, i ovisnost,
krvnička kako brzo je njeno grlo
napustila; setim se jednog jutra,
već pri buđenju besciljnog,
i umesto kupanja, dezodora.
Jeste li već videli lice,
kad lila postane?
Ja jesam. Svoje.
Često se setim gaja.
Ni jedan džbun, niti drvo me nije privuklo,
samo žudnja da otrova što bol stiša
u zaklonu sebi ubrizgam.
Setim se zime između golih grana
i da ju moje noge nisu dotakle,
i staranje leta, kad mi usne vodom brisao.
Jesi li već videla čoveka ko je
dobrovoljno
ništavan, beskrovnik.
Ja jesam. Sebe.
Nikad neću zaboraviti tren kad uviđavnost
sa negiranjem se prepira. Možda kad bi
više o jednoj jami pričala
gde od jutra do mraka
na poslednju pričest čekala
i odakle svakog sata iz ničega,
više iz instinkta za svoju ljubav,
za sve što posedujem ponovo na put krenula,
“samo” zbog jednog grama…
Jeste li već videli samrtnika zadovoljiti se?
Ja jesam. Sebe.
Jesi videla čoveka kako praznu, suvu četku
za zube plačući do usta diže…
smrdljivo, gladno zemičku, hleba odbije;
jesi čula sirenu i reč, Boga proklinjajuću
i optužbu: milosti, oproštaja, Boga?! Nema!
Ja jesam,
jedan jedini slab uzdah je dovoljan bio,
i sudba me je u đavolsku igru zvala.
Hrapavim ecipecipec grohotom je
mamila i ja krenula… i zaboravila
čekati i blagosloviti to što je svima
dato: život.
Samo ja, i nekakav nepojmljiv manjak
me je privlačio.
Poznajete!? Vi, koji svoje osećaje
izraziti znate!?
Ja poznajem.
Koji put se setim
jedne u fekaliji valjajuće taštine,
i njene borbe ne u gaju,
na tvrdo-hladnom dušeku.
Setim se koliko je razdražljivo
kucanje minuta na zidnim pločicama
i pojačan pad kapi infuzije
u venu…
i doznanje: šta sam postala
………………………………..
pa se setim prve do mojih ćelija
dospele delove vazduha,
i dom, prljav;
zamorno zujanje usisivača,
i prva
bela zavesa posle pranja prozora.
Odluka, jedeš jer si gladna,
pa volja: hoću hleba,
i prvi radni dan.
Rukovanje Boga. Milost
da u meni čovek nije umro.
Od prvog i zadnjeg grama skladnija
ljubav, bez borbe doživljena strast;
Jedan prsten. Zlatan. Doživotna odanost.
Dva rođenja, smrt(ovi), šok,
blaženstvo, borba, sve do danas doživljene.
Družica, prijateljica, majka sam postala, sam.
Shvatate li tu besmislenost?
Ja sam. Ja sam bila.
Nikad zaboraviti neću. Tvrdim:
bez razloga ništa nije.
Život o nama ovisi,
suština je red po važnosti
od januara do decembra…
i Bog. Po mom.
(Bičke, 24. jul 2016.)
Prevod:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése