Weiner Sennyey Tibor Aleppó – Alepo

Weiner Sennyey Tibor Eger, 1981. május 10. –



Aleppó

Mert kétszázezer. Azért a kétszázezerért… –

gondoltam, ahogy végignéztem hízott testeken,

hallottam zsíros szavakat s műszeráfként rengő

műanyag szemét hegyén terjedő

olajos szellemek mellett úszott bánatom.

Nem tudok már örülni semminek,

míg azt a kétszázezret homok és tűz

nyeli el. Írd és mondd: kétszázezret.

Temesd tenyeredbe arcodat, de akkor is

látni fogod, hogy a háború nem ért véget,

csak globálisra tártuk a lokális frontokat.

Kétszázezer – ismételd sziszegve fogcsikorgatva,

aztán rendelj egy italt, vásárolj, nyaralj,

légy önfeledt, gyakorold az öröm kultúráját,

jöjj és lásd:

mi hétmilliárdan az a kétszázezer vagyunk,

és nincs köztünk senki de senki,

aki le merné írni, ki merné mondani:

mi mindannyian Aleppóban lakunk.

Aztán egy angyal lépett hozzám, kegyetlen rózsa

kibomló ajkán és szavaiban tövises koszorú

az azúr kegyelem lehelete, mely rám borult,

mint emlék és mint varázslat, hogy lássam

az emberben felsikolt álmából az állat,

vért szagol, húst akar, szomját nem oltja égő áldozat,

és hogy erre már tudod, hogy nincs bocsánat,

hogy szerencsés kit még családja kapar el,

de a legtöbbnek csak egy nagy közös gödör jut,

melyet végül nem más temet be

csak az együttérzés hiánya.

Kétszázezer? – kérdem az angyalt felettem.

Hétmilliárd. – válaszol türkiz pillantással.

Emberek. – fogom könyörgőre.

Lelkek. – semmisít meg.

Ami eddig volt nincs többé

és innentől még az eddiginél is nehezebb.

Kelj fel, járkálj csak, élj és emlékezz:

nem csak azzal a kétszázezerrel

és nem csak a hétmilliárddal

történik mindez, hanem veled.

Ližnjan, 2016. augusztus 3.

 Forrás: https://www.facebook.com/photo.php?fbid=10154408368789530&set=a.368945509529.154156.596699529&type=3&theater

Alepo

Jer dvestohiljada. Zbog onih dvestohiljada... –

mislio sam, kako sam ona uhranjena tela gledao,

masne reči čuo i moja tuga pored uljenih

duhova plivala koji su se na vrhu smetlišta

umetne materije poput veštačkih serafa tresli.

Ničemu se više ne mogu radovati,

dok onih dvestohiljada pesak i vatra

guta. Piši i reci: dvestohiljada.

Svoje lice možeš dlanovima pokriti,

al videćeš i tad, rat se još nije završio,

samo smo bojna polja širom otvorili.

Dvestohiljada – sikteći, zubima škripajući ponavljaj,

pa naruči neko piće, idi u kupivinu, na letovanje,

budi bezbrižan, vežbaj radost kulture,

dođi i vidi:

mi sedammilijardi smo onih dvestohiljada,

i između nas nikoga baš nikoga nema

ko bi smeo napisati, ko bi smeo izgovoriti:

svi mi u Alepou stanujemo.

Posle mi je u rastvorenim ustima sa svirepom ružom

jedan anđeo pristupio i u njegovim rečima dah milosti

azura je trnovit venac što me je pokrio,

kao uspomena i kao čarolija, da vidim

životinja u čoveku krikne u snu,

željan mesa krv njuši, plamteća žrtva njegov žeđ ne gasi,

i sad već znaš, oprosta nema,

da je sretan taj koga porodica pokopa,

ali većini samo jedna velika zajednička raka sleduje

šta na koncu ništa drugo no

manjak  saosećanja zatrpa.

Dvestohiljada? – pitam anđela iznad sebe.

Sedammilijarda. – odgovara pogledom tirkiza.

Ljudi. – hvatam se za slamku.

Duše. – uništava me.

Što je dosad bilo ne postoji

i od sada biće još teže no što je dosad bilo.

Ustani, hodaj samo, živi i sećaj se:

ne samo na dvestohiljada

i ne dešava se sve to samo

sa sedammilijardama, nego sa tobom.

Ližnjan, 3. avgusta 2016.

Prevod: Fehér Illés