Katarina Milanović Kruševac, 26. avgusta 1994. –
|
Spalite me
Spalite me, ne želim pod zemlju.
Ležim u lokvi krvi pored kuhinje, u ruci mi je nož,
onaj nož koji sam uspela da izvadim iz sebe poslednjim trzajem ruke. Pala sam
tu. Želela sam samo da proverim šta me tamo čeka. Ovde mi se nije svidelo.
Mogu reći da je prelepo. Uživam u pogledu na sebe. Gledam kako dolazi hitna,
odvoze me na krevetu. Neki ljudi plaču, vrište. Ali neka, ljudi su stvoreni
za to. Ne zaslužuju ni tračak sreće u svom životu, ne zaslužuju da postoje.
Ne zaslužuju život, jer ne znaju da ga iskoriste. Ne znaju da zavire u
najsitnije otvore zemlje, da vide šta se zbiva iza zatvorenih vrata.
Zadovoljni su mrvicom koja im je data, jer ne znaju da postoji još gomilu lepših
i boljih mrvica od te njihove. Možda su zato i zadovoljni, možda sam ja
prokleta. Ili su oni kukavice. Odvoze me, nisam imala šta da radim pa sam
krenula da gledam sebe. Da sam znala ranije kako čovek lepo izgleda dok
nepomično leži, ne bih čekala do sad da uradim to. Da gledam druge kako misle
da me nema, da ih gledam kako se kidaju. Kako se rastavljaju od života. Ima
li čega lepšeg? Jedina želja koju tražim od tih bića, od svih vas: SPALITE ME
! Ne želim da moje telo istrune. Želim da letim, da plovim morima, da budem
slobodna. Da moj pepeo obiđe čitav svet, da ga prolamaju uragani, tornada, da
ga sagore vulkani, da ga ajkule slučajno pojedu dok vrebaju svoj plen. Da ga
ptice nose na leđima, da prenoći na latici cveta, da se stopi sa peskom u
pustinji. Želim da osetim život ovako mrtva. Svaku najbanalniju sitnicu
života. Da vidim sve ono što se smatra glupim i nepotrebnim. Želim sve ono što
do sada niko nije uradio. Želim da svi ljudi ožive. Da ne budu više mrtvi,
jer svi su oni mrtvi dok se ne oslobode svojih strahova od osuda, od sebe. Da
urade sve ono sto žele, a što niko drugi ne bi pomislio da uradi, što bi
mnogi smatrali nenormalnim. Nek me smatraju ludom, neka budem čudna, bar znam
da sam živela onako kako sam volela. I ovako mrtva, živa sam. Bilo bi još bolje
da sam shvatila to dok je bilo života u meni, onog pravog života. Bilo bi
bolje da nisam morala da zarijem nož u sebe da bih se oslobodila. Trebalo je
osloboditi se na drugi način, jer će čovek, šta god radio, uvek biti osuđivan
od strane drugih. Kasno shvatih, ali ne žalim. Samo žalim što mnogi ne nađu
ni jedan izlaz. Ne znaju da se oslobode iz svoje tesne kože. Dopuštaju da ih
žulja, da im stvara rane, ali čemu? Da bi otišli u Raj, i tamo jeli grožđe i
jagode? Ne, ne, toga nema. Ljudi znaju da to ne postoji, ali se plaše svojih
postupaka, zato su čitavog života sami svoji robovi. Ne dopuštaju da oslobode
onog pravog sebe koji trune u njima, a sa tim pravim koji trune, trunu i oni.
To je još gora varijanta nego ona moja. Da gledam kako nestajem, a znam da
mogu da se oslobodim, samo mi je potrebno malo hrabrosti. Odrala sam sebi
kožu samo da bih uradila SVE što mi mami osmeh na lice. Ali i dalje hoću da
moja jedina želja koju ne mogu sama realizovati bude ostvarena: Spalite me, ne želim pod zemlju!
|
Égessetek el
Égessetek el, nem akarok a föld alá kerülni.
A konyha mellett egy tócsában fekszem, kezemben kés, az
a kés melyet utolsó mozdulattal magamból rántottam ki. Itt estem el. Csak azt
akartam ellenőrizni, mi vár ott. Itt nem tetszett. Mondhatom, gyönyörű. Önmagam
látványát élvezem. Nézem a mentők jöttét, hordágyon visznek el. Egyesek
sírnak, jajgatnak. Sebaj, az emberek erre teremtettek. A legkisebb örömre sem
méltók, nem érdemlik meg az életet. Nem érdemlik meg, mert nem tudják kihasználni.
Hogy láthassák mi történik a zárt ajtók mögött, a föld apró részleteibe képtelenek
bekukkantani. Beérik morzsákkal, mert nem tudnak az övékénél sokkal szebb,
jobb morzsák létezéséről. Talán azért is elégedettek, talán én vagyok az elátkozott.
Vagy ők a gyávák. Elvisznek, más dolgom nem lévén, önmagamat szemléltem. Ha
előbb tudom, milyen szép a mozdulatlanul fekvő ember, a cselekedettel nem
várok eddig. Hogy nézzem, mások hogyan gondolják nemlétemet, hogy nézzem,
hogyan siratnak. Hogyan válnak el az élettől. Van ettől szebb valami? Ezektől
a lényektől, mindannyiatoktók az egyetlen
kívánságom: ÉGESSETEK EL! Testem ne rohadjon el. Repülni akarok, a tengerek
felett lebegni, szabadon. Járja be hamvam a világot, uragánok, tornádók
tépjék, vulkánok égessék, legyen az áldozatukra leső cápák véletlen
tápláléka. A madarak hátukon hordják, virágszirmon éjszakázzon, a puszta homokjával
egyesüljön. Így, halottan akarom érezni az életet. Az élet mindennapi
apróságait. Hogy minden buta, feleslegesnek hitt dolgot láthassak. Azt
szeretném megtenni, amit eddig senki. Szereteném, ha felélednének az emberek.
Hogy ne legyenek halottak, mert míg az előítéletektől, önmaguktól meg nem
szabadulnak, addig halottak. Kívánságaik szerint cselekedjenek, amire senki
sem gondol, ami a sokak szerint fonák. Tartsanak őrültnek, legyek csodabogár,
de legalább tudom, úgy éltem, ahogy akartam. És így halottan, élek. Sokkal
jobb lenne, ha ezt még akkor, mikor élet, valódi élet volt bennem, megértem.
Jobb lett volna, önmagamba való késszúrás nélkül, felszabadulnom. Más módon
felszabadulni, mert az ember, bármit is tesz, mások elitélik. Későn értettem
meg, de nem bánom. Csak sajnálom, hogy a sokak egyetlen kiutat sem találnak.
Nem képesek saját feszes bőrükből szabadulni. Hagyják, hogy törjön, sebeket ejtsen,
de minek? Hogy az Édenbe jutva szőlőt, szamócát egyenek? Nem, ez nem létezik.
Az emberek tudják, hogy ez nem létezik, de félnek saját cselekedeteiktől, egész
életükben önmaguk rabjai. Önmagukban sínylődő valós énjük szabadságát
tiltják, így azzal a valódi sínylődésével együtt, ők is sínylődnek. Ez még az
én változatomnál is rosszabb. Hogy nézzem, hogyan tűnök el, pedig tudom, csak
bátorság kell a szabadsághoz. Bőrömet letéptem, csakhogy MINDENT megtegyek azért,
hogy mosolyogjak. De továbbra is az egyetlen kívánságom, amit magam nem tudok
megtennei: Égessetek el, nem akarok a földbe kerülni!
Fordította: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése