Maja Radović Kotor, 4.
januar 1995. –
|
Prošlo je
Hladnog proljeća,
2016.
Ako te neko, ko
piše, zavoli, živjećeš vječno. Tako je valjda nekako glasio poznati
citat, pročitan negdje, nekad, pa i ne znam ko mu je autor. Al’ to me ne
sprječava da baš tebi dajem taj vječni život, ispisan slovima na bjelinama
papira.
Sad, dok ovo čitaš, znam da je sve gotovo, da nema
nazad, da je kraj. Možda i razumiješ zašto sam tako grčevito željela da budem
tvoj neko. Al’ sad je već hladno iako je maj.
Termometar u autu prikazuje -41, hladnije nego ikada.
Grlimo se i jasno je oboma da je gotovo. Dogovor je da se sve zaboravi, sve
sem nježnih poljubaca i jakih zagrljaja. U tom zaboravljanju ne zaboravi
iskrenost one dvije riječi koje ti uporno ćutiš, a rekla sam ti ih toliko
puta dobijajući kao odgovor “i ja tebe”.
Opet ti pišem sve suprotno od onoga što bih željela,
težim da povrijedim tebe makar malo, iako znam da je nemoguće jer ti nije
stalo. Ne marim pritom hoću li sebe povrijediti. Nek’ boli mene, samo da
makar malo zaboli tebe.
I poput Poovog “Gavrana” ponavljam never more. Jer ništa ne boli kao te
dvije riječi. Tako jednostavne, a tako teške.
…sve će proći..
Prošlo je.
|
Elmúlt
Hideg
tavaszon, 2016.
Ha valaki, aki
ír, megszeret, örökké élsz. Így hangzott talán a valahol,
valamikor olvasott idézet, még a szerző nevét sem jegyeztem meg. De ez nem
akadályoz meg abban, hogy éppen neked ajándékozzam ezt a fehér papírlapra írt
öröklétet.
Most, míg ezt olvasod, tudom, nincs tovább, nincs
visszaút, vége van. Talán érted is miért akartam oly görcsösen a tiéd lenni.
De most, május ellenére, hideg van.
A gépkocsi hőmérője –41-et mutat, hidegebbet mint
bármikor. Öleljük egymást és mindketten tudjuk, nincs tovább. Megbeszéltük,
mindent feledünk, mindent, kivéve a forró csókokat és meghitt öleléseket. Ebben
a feledésben ne feledd az őszinte vallomást, melyet kitartóan elhallgattál,
pedig számtalanszor mondtam, de válaszul az „én is téged”-et kaptam.
Megint akaratom ellenére egészen mást írok, szeretnélek
legalább egy kicsit megbántani, pedig tudom, lehetetlen, hisz léted a közöny.
Hogy közben önmagamat megbántom-e, nem érdekel. Fájjon, de legalább egy
kicsit neked is.
És Poo „Holló”-jaként ismétlem never more. Mert semmi sem fáj úgy, mint ez a két szó. Oly
egyszerűek, és oly súlyosak.
...minden múlandó...
Elmúlt.
Fordította: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése