Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2016. december 8., csütörtök

Milica Petričević Ustani, ispoštuj Sunce! – Kelj fel, becsüld meg a Napot!

Petricevic, Milica portréja

Milica Petričević Cetinje 10. oktobar 1994. –


Ustani, ispoštuj Sunce!

Ustani, govorila sam ti, ispoštuj Sunce. Naše Sunce.
Ustani, ispoštuj me, značilo je .. odzvanjalo je.

Volio si što sam tu. Svaki trenutak proveden sa mnom. Volio si.
Svaku izgovorenu riječ. Volio si.
Svaku pjesmu. Naročito onu uz koju ćeš da me sahraniš... koju si mi svirao. Moju. Volio si.
Svaku suzu koja je plovila beskrajnim zelenim dubinama, u kojima si se gubio, koje si posmatrao, izučavao, u kojima si plivao, ronio, davio se.. suze, koje su kvasile usne i obraze moje, kvasile čelo.. baš ono čelo koje si ljubio i milovao. A ja sam oduvijek znala ko se ljubi u čelo… Volio si.
Volio si svaki pogled. Govorio si kako me osjećaš, kako je to nešto što se ne da objasniti. Volio si. A ja sam ipak osjećala da se plašiš. Sebe. Mene. Nas
Volio si svako moje “dobro sam”, a znao si da nisam. Svako moje “ne znam kako ću dalje”… volio si, jer je zbog tebe.
Volio si. 
Voljela sam.

Volio si svaku kap ispijenog 0.5. A ja.. Voljela sam.. naročito tvoje (ne)istine kako najviše voliš da ispijaš i da se sa mnom opijaš. Voljela sam. Vjerovala sam.


Znam da si dobro. Jedino to i ide uz tebe.

Dvadeset i četiri dana kako te vidjela nisam. Duga dvadeset i četiri dana. Duža nisu mogla biti. Falio si mi. I fališ mi. Shvatih danas.
Tvoj osmijeh. Stisak jak i topao koji budi sva čula, koji draži svaki dio mog tijela… Drhtavog tijela. Zbog tebe. Tvoj miris. Mekoća tvoje brade. Oči boje kestena. Ruke. One ruke koje su me vodile, koje nisu dale da se izgubim. Koje nisu dale me izgubiš. A ustvari sam jedino ja ta koja gubi. Sebe. Pa tebe. I boli. A volim.



Hajde, ustani, ispoštuj Sunce, pobogu! Otići će pa će ti biti žalije.
Ispoštovao si. 

Ali ja sam, ipak, željela da ga voliš. Da ga ne daš nikome. Da me ne daš nikome.
Kelj fel, becsüld meg a Napot!

Kelj fel, mondogattam, becsüld meg a Napot. Napunkat!
Visszhangzott ...a kelj fel, becsülj meg.

Szeretted jelenlétem. Minden velem együtt eltöltött percet. Szerettél.
Minden kiejtett szót. Szerettél.
Minden dalt. Különösen azt, amelyikkel majd eltemetsz... amelyiket nekem játszottál. Az enyémet. Szerettél. Minden a végtelen zöld mélységekben lebegő könnycseppet, melyeket figyeltél, tanulmányoztál, melyekben úsztál, merültél, fuldokoltál.. az ajkamat, az arcomat áztató könnycseppeket, a homlokomat áztató.. azt a homlokot, amelyet csókoltál, simogattál. Én meg mindig tudtam, homlokon kit csókolnak.. Szerettél.
Szeretted tekintetemet. Mondogattad, érzel, úgy, ahogyan nem lehet megmagyarázni. Szerettél. Én meg éreztem, félsz. Magadtól. Tőlem. Tőlünk.
Szeretted minden “jól vagyok”-omat, pedig tudtad az ellenkezője igaz. Szeretted minden “nem tudom hogyan tovább”-omat, mert érted volt.
Szerettél.
Szerettelek.

A 0.5 minden cseppjét szeretted. Én meg.. Szerettelek.. különösen való(tlan)ságaidat, hogy legjobban velem szeretsz koccintani, berúgni. Szerettelek. Hittem.


Tudom, jól vagy. Egyedül ez való hozzád.

Huszonnégy napja nem láttalak. Hosszú huszonnégy napja. Hosszabbak nem lehettek. Hiányoztál. Hiányzol. Ma döbbentem rá. Mosolyod. Testem minden érzékszervét ingerlő erős, meleg szorításod...
Remegő testtel. Miattad. Illatod. Szakállad lágysága. Gesztenyebarna szemed. Karod.
Azok a karok, amelyek vezettek, amelyek nem engedték meg, hogy elvesszek.Melyek nem engedték meg, hogy elveszíts. Tulajdonképpen én vagyok az egyedüli, aki veszít. Magamat. Meg téged. És fáj. Szeretlek, mindennek ellenére.



Az istenért, gyerünk, kelj fel, becsüld meg Napot! Eltűnik és sajnálni fogod.
Megbecsülted.

De én, mégis, szerettem volna, ha szereted. Ha senkinek nem adod. Ha engem nem adsz senkinek.

Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://hiperboreja.blogspot.rs/2016/12/ustani-ispostuj-sunce-milica-petricevic.html

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése