Milica Petričević Cetinje 10.
oktobar 1994. –
Ustani, ispoštuj Sunce!
Ustani, govorila sam ti, ispoštuj Sunce. Naše Sunce.
Ustani, ispoštuj me, značilo je .. odzvanjalo je.
Volio si što sam tu. Svaki trenutak proveden sa mnom.
Volio si.
Svaku izgovorenu riječ. Volio si.
Svaku pjesmu. Naročito onu uz koju ćeš da me sahraniš...
koju si mi svirao. Moju. Volio
si.
Svaku suzu koja je plovila beskrajnim zelenim dubinama, u kojima si se gubio, koje si
posmatrao, izučavao, u kojima si plivao, ronio, davio se.. suze, koje su
kvasile usne i obraze moje, kvasile čelo.. baš ono čelo koje
si ljubio i milovao. A ja sam oduvijek znala ko se ljubi u čelo… Volio si.
Volio si svaki pogled. Govorio si kako me osjećaš,
kako je to nešto što se ne da objasniti. Volio si. A ja sam ipak osjećala da
se plašiš. Sebe. Mene. Nas.
Volio si svako moje “dobro sam”, a znao si da nisam.
Svako moje “ne znam kako ću dalje”… volio si, jer je zbog tebe.
Volio si.
Voljela sam.
Volio si svaku kap ispijenog 0.5. A ja.. Voljela sam..
naročito tvoje (ne)istine kako najviše voliš da ispijaš i da se sa mnom
opijaš. Voljela sam. Vjerovala sam.
Znam da si dobro. Jedino to i ide uz tebe.
Dvadeset i četiri
dana kako te vidjela nisam. Duga dvadeset i četiri dana. Duža nisu mogla biti. Falio si mi. I fališ mi. Shvatih danas.
Tvoj osmijeh. Stisak jak i topao koji budi sva čula,
koji draži svaki dio mog tijela… Drhtavog tijela. Zbog tebe. Tvoj miris.
Mekoća tvoje brade. Oči boje kestena. Ruke. One ruke koje
su me vodile, koje nisu dale da se izgubim. Koje nisu dale me izgubiš. A
ustvari sam jedino ja ta koja gubi. Sebe. Pa tebe. I boli. A volim.
Hajde, ustani,
ispoštuj Sunce, pobogu! Otići će pa će ti biti žalije.
Ispoštovao si.
Ali ja sam, ipak, željela da ga voliš.
Da ga ne daš nikome. Da me ne daš nikome.
|
Kelj fel, becsüld meg a Napot!
Kelj
fel, mondogattam, becsüld meg a Napot. Napunkat!
Visszhangzott
...a kelj fel, becsülj meg.
Szeretted
jelenlétem. Minden velem együtt eltöltött percet. Szerettél.
Minden
kiejtett szót. Szerettél.
Minden
dalt. Különösen azt, amelyikkel majd eltemetsz... amelyiket nekem játszottál.
Az enyémet. Szerettél. Minden a végtelen zöld mélységekben lebegő
könnycseppet, melyeket figyeltél, tanulmányoztál, melyekben úsztál, merültél,
fuldokoltál.. az ajkamat, az arcomat áztató könnycseppeket, a homlokomat
áztató.. azt a homlokot, amelyet csókoltál, simogattál. Én meg mindig tudtam,
homlokon kit csókolnak.. Szerettél.
Szeretted tekintetemet. Mondogattad, érzel, úgy, ahogyan nem lehet
megmagyarázni. Szerettél. Én meg éreztem, félsz. Magadtól. Tőlem. Tőlünk.
Szeretted
minden “jól vagyok”-omat, pedig tudtad az ellenkezője igaz. Szeretted minden “nem
tudom hogyan tovább”-omat, mert érted volt.
Szerettél.
Szerettelek.
A 0.5
minden cseppjét szeretted. Én meg.. Szerettelek.. különösen való(tlan)ságaidat,
hogy legjobban velem szeretsz koccintani, berúgni. Szerettelek. Hittem.
Tudom,
jól vagy. Egyedül ez való hozzád.
Huszonnégy napja nem láttalak. Hosszú huszonnégy napja. Hosszabbak nem
lehettek. Hiányoztál. Hiányzol. Ma
döbbentem rá. Mosolyod. Testem minden érzékszervét ingerlő erős, meleg
szorításod...
Remegő
testtel. Miattad. Illatod. Szakállad lágysága. Gesztenyebarna szemed. Karod.
Azok a
karok, amelyek vezettek, amelyek
nem engedték meg, hogy elvesszek.Melyek nem engedték meg, hogy elveszíts.
Tulajdonképpen én vagyok az egyedüli, aki veszít. Magamat. Meg téged. És fáj. Szeretlek, mindennek ellenére.
Az istenért, gyerünk, kelj fel,
becsüld meg Napot! Eltűnik és sajnálni fogod.
Megbecsülted.
De én,
mégis, szerettem volna, ha szereted.
Ha senkinek nem adod. Ha engem nem adsz senkinek.
Fordította: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése