Katarina Milanović *** (Doći ćeš...) – *** (Megjössz...)

Katarina Milanović Kruševac, 26. avgusta 1994. –

*** Doći ćeš jednog dana. Bilo kog, sasvim običnog dana. I pružićeš ruku. Staru, usamljenu ruku. I čekaćeš oprost. Od boga. Ili od mene. Čekaćeš dugo. Želećeš da patiš. I patićeš. Želećeš da plačeš. I plakaćeš. Pokušaćeš da ostaviš iza sebe svu mrznu prošlost. I nećeš uspeti. Do tančina ćeš znati jedan život. Život koji si stvorio. Za koji nisi mario. Čekaćeš i ti ruku. Da ti pružim. Da dam znak da je sve u redu. Znak koji ćeš razumeti. Bićeš sasvim sam, sasvim star, niko te neće videti i setićeš se. Setićeš se svega što si propustio, godina sreće koje si oduzeo. Razbistriće ti se mutne vode. Zvuk vriska pretvoriće se u zvuk violine. Violina će svirati bez gudala. Proklinjaćeš dan kad si ga slomio. Boleće te kao što su mene bolele sve godine bez tebe. Boleće te što si želeo mrak. Što nisi dao da budem tvoje oči. Shvatićeš da si grešio. Tvoj mrak je tvoj život, tvoja tišina moje umiranje. I bilo je svetlo blizu, mogao si da ga opipaš. Ali nisi hteo. Hteo si da i ja vidim samo sivilo. Da mi svetlo postane najveći neprijatelj, da ga mrzim iz dna duše. Hteo si da mrzim. Sunce. Snegove. Ptice. Proleće i cveće. Muziku i smeh. I sad si došao. Sasvim sam. I sasvim star. I pružio ruku. I čekaš.  Čekaš da ti neko, koga si naucio da prezire, oprosti. Da ti poveruje onaj kome si oteo veru. Čekaš jer si sebičan. Jer ti to ne da mira. Ne čekaš jer si shvatio šta si od jednog života napravio. Zapakovao si sve gadosti u prelepu kutiju i kazeš dovoljno je. Odbijam da bude dovoljno. Pruži ruku još više. U, makar najružniju kutiju, stavi jednu lepu stvar. Iskrenu. Onu  koja  nije zakasnila ceo život da mi bude to što je trebalo ti da budeš.  I čekaj. Čekaj jedan znak i  nadaj se. Čekaj da svane. Kad oprostiš sebi, oprostiću ti i ja. Obećavam.  Ti ćeš pobeći iz mraka, a ja ću naučiti da živim. Progledaćemo.

*** Megjössz egy nap. Bármelyik egyszerű, hétköznapon. És kezedet nyújtod. A régi, magányos kezet. És megbocsátásra vársz. Istenére. Enyémre. Sokáig fogsz várni. Szenvedni akarsz. És szenvedni fogsz. Sírni akarsz. És sírni fogsz. Az egész átkos múltat magad mögött szeretnéd hagyni. És nem sikerül. Egy élet minden részletét megismered. A sajátmagad alkotta életet. Amivel nem törődtél. Egy kézre te is vársz majd. Hogy nyújtsam. Hogy jelezzem, minden rendben. Csak számodra érthető jel legyen. Teljesen magadra maradva, öregen, elhagyatottan majd eszedbe jut. Eszedbe jut minden mulasztás, az évek általad elherdált gondtalansága. Kitisztul a zavaros víz. Hegedűhanggá változik a sikoly. Vonó nélkül szólal meg a hegedű. Elátkozod azt a napot, mikor eltörted. Fájni fog, mint nekem az elmúlt évek nélküled. Fájni fog, hogy a homályt választottad. Miért nem engedted, hogy a szemed legyek. Rájössz, tévedtél. Életed homály, hallgatásod haldoklásom. Pedig oly közeli volt a fény, érinthető. De nem akartad. Azt akartad, hogy én is csak szürkeséget lássak. A fény legyen a legnagyobb ellenségem, szívemből gyűlöljem. Azt akartad, gyűlöljek. Napot. Havat. Madarakat és virágokat. Zenét és kacajt. És most eljöttél. Magányosan. Öregen. És kezedet nyújtod. És vársz. Attól vársz feloldozást, akit megtanítottál undorodni. Hogy akitől hitét elvetted, higgyen neked. Vársz, mert önző vagy. Mert nincs nyugtod. Nem azért vársz, mert megértetted, mit tettél egy élettel. Gyönyörű dobozba csomagoltad a szitkokat és állítod, ennyi elég. Elutasítom, ennyi nem elég. Messzebbre nyújtsd a kezed. Ha a legcsúnyább dobozba is, de valami szépet tegyél. Igazat. Azt, ami az élet folyamán számomra  nem késett olyannak lenni, amilyennek kellett volna lenned. És várj. Egy jelre várj és remélj. A pirkadtra várj. Ha megbocsátasz magadnak, megbocsátok én is. Ígérem. Te megmenekülsz a homálytól, én viszont megtanulok élni. Megvirrad. Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

P. s.
Zahvaljujem se Timei Lener Moger za korisne savete tokom prevođenja.

Köszönet Lennert Móger Tímeának a fordítás közben kapott értékes tanácsokért.