Lejla Kašić Prijepolje 15. april 1996. –
Bjekstvo
Dolaziš
mi.
Hladna kao ova noć. Nepomično stojiš. Gledaš me, a gledaš kroz mene. Gledam te, a gledam kroz tebe. Očiju tvojih nema, spojile su se sa tamom. Dodirujem ti ruke. Bijele su. Smežurane kao tvoje lice starice koje nikada neću vidjeti. Ledene su. Ne osjećaš moj dodir. Tu si, a nisi. Nisi, a jesi. Ne govoriš ništa. Gradiš zidove neobjašnjive tišine. A iz tišine vrišti istina. Istina od koje bježim. Progovori nešto! Otjeraj sumnju, obuzdaj turobne misli. Okončaj turobne sate, dane, mjesece. De dozvoli turobne godine. I dalje ćutiš. Bježim od tvoje tišine u sjećanja na tvoj smijeh, na naš smijeh. Ćutiš. Progovori, molim te, progovori! Kaži mi ono što želim da čujem. Slaži me. Zagrli me. Zagrli me jako, slomi mi bol, bol od kog bježim, a koji me uvijek nađe u golim noćima iz kojih bježim u tvoja jutra, naša jutra. Razderaću crvena usta krikom do neba, a ti me nećeš čuti. Suze će oprati moje lice, a ti me nećeš vidjeti. Pružiću ti ruke, ti ih nećeš prigrliti. Bježim od praznine dodira u davne dane kad sam te mogla zagrliti, a nisam. Bježim. Bježim od sebe tražeći se u tebi. Pa tebe tražim u meni. Pa te tražim u svemu i ničemu. Bježim. Bježim od tvoje smrti u naš život, još miriše na Drinu, politru Nikšićkog, tople sendviče, kokice, kakao, bunt i prkos jedne mladosti koja je slobodu voljela više od života. Ne dam te dubinama pohlepne rijeke. Otimam te od podmuklih njenih talasa. Ne priznajem smrt kao kraj. Bježim od nje. Bježim od njega. Bježim k tebi. Ti znaš, ne postoji kraj. Ti znaš, ja te ne ostavljam.- govori odjek dobro poznatim intonacijama dobro poznate stihove EKV-a. I dalje imaš smiješan akcenat. Volim te. |
Menekülés
Jöttél.
Mint
ez az éj, ridegen.
Mozdulatlanul
állsz.
Nézel,
de rajtam
keresztülnézel.
Nézlek,
de
rajtad keresztülnézek.
Szemed
eltűnt,
a
homállyal egyesült.
Megérintem
kezed.
Fehér.
Aszott
mint
a
sosem fogom látni
öreg
arcod.
Fagyos.
Érintésemet
nem érzed.
Itt
vagy, de mégsem.
Nem
vagy, mégis vagy.
Nem
szólsz.
Megmagyarázhatatlan
csendfalat építesz.
És
csend kiált a csendből.
Az
igazság, melytől menekülök.
Szólalj
meg!
Űzd el
a kétséget,
szelídítsd
meg a komor gondolatokat.
Szakítsd
meg a bús órákat, napokat, hónapokat.
Ne adj
helyet a csüggedt éveknek.
Továbbra
is hallgatsz.
Ebből
a te némaságodból
mosolyod,
kacajunk
emlékébe
menekülök.
Hallgatsz.
Szólalj
meg, kérlek, szólalj meg!
Mondd
azt, amit hallani szeretnék.
Hazudj.
Ölelj
meg.
Szorosan
ölelj meg,
zúzd
szét fájdalmam,
a fájdalmat,
melytől menekülök,
azt,
ami a rideg éjszakákon, ahonnan
reggeledbe,
reggelünkbe
menekülök,
mindig
megtalál.
Mennyboltig
terjedő sikoltással
szakítom
szét a piros ajkakat,
de te
nem hallasz meg.
Arcomat
könny mossa,
de te
nem veszel észre.
Kezem
feléd nyújtom,
de nem
öleled át.
A
közömbös érintésektől
a régi
napokba menekülök,
amikor
megölelhettelek, de nem tettem.
Menekülök.
Önmagamtól
menekülök,
önmagamat
benned keresve.
És
téged önmagamban kereslek.
És
mindenben téged kereslek
és a
semmiben.
Menekülök.
Halálodból
életünkbe
menekülök,
még
érzik a Drina,
a fél liter
Nikšić-i*,
a
meleg szendvicsek,
a pattogatott
kukorica,
a kakaó
illata,
az
ifjúság lázadása, hajthatatlansága,
mely
az életnél is jobban
szerette
a szabadságot.
A telhetetlen
folyó mélyének nem adlak át.
Kiragadlak
alattomos hullámaiból.
A
halált, mint végzetet, nem ismerem el.
Menekülök
a haláltól. Menekülök.
Hozzád
menekülök.
Te
tudod, végzet nem létezik.
Te
tudod, nem hagylak el.- mondd el
EVK
jól ismert sorait,
azzal
a jól ismert hanglejtéssel.
Kiejtésed
még mindig nevetséges.
Szeretlek.
*Nikšić-i
(niksityi) – utalás egy montenegrói, Nikšić-ben (Niksity) gyártott
sörfajtára.
Fordította: Fehér
Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése