Milica Petričević Cetinje
10. oktobar 1994. –
|
Noć
Noć.
Dvanaest minuta do devet.
Nikada nisi legao tako rano. Čak ni onda kada smo se
voljeli onako ludo, najluđe... pa te pozovem umorna, natekla, čupava, a opet
nasmijana, da dođeš, da mi praviš društvo. Čak ni tad.
Večeras jesi.
Ležimo okrenuti jedno naspram drugog. Ja na desnom boku,
kao po onom našem starom običaju.
Vješto smještaš moje noge u svoje međunožje. Griješ ih.
Miluješ.
Samo me posmatraš. Nijemo.
Tražim od tebe da mi pričaš. Štagod.
- Zašto samo pogledi?
Ne dobijam odgovor.
Zazirem po neku suzu u uglovima tvojih očiju.
Znaš, onom desnom baš i ne vjerujem mnogo.
Lijevo si ti.
Gledaš me sa toliko boli.
Osjećam kako ti pulsira u predjelu vrata.
Osjećam nemir.
Znam da se boriš.
Sa sobom.
Sa mnom.
Znam da se bojiš.
Sebe.
Mene.
Ponajviše.
Ležiš.
Posmatraš.
Dišeš.
Zamišljaš tu noć.
Osjećam.
Posmatram te.
Pokušavam da izmamim neki osmijeh.
Ne ide.
- Reci nešto.
- Volim te.
Izvini.
|
Éj
Éj.
Tizenkét perccel kilenc előtt.
Ilyen korán sosem feküdtél le. Még akkor sem, mikor oly
bolondul szerettük egymást, a legbolondabbul... és fáradtan, püffedten,
kócosan, de mosolyogva hívtalak társalogni. Még akkor sem.
Ma este, igen.
Egymás felé fordulva fekszünk. Én, megszokott, régi szokásunkhoz
híven, a jobb oldalamon.
Lábomat ügyesen helyezed lábad közé. Melengeted.
Simogatod.
Csak figyelsz. Némán.
Kérlek, beszélj. Bármiről.
– Miért csak a tekintet?
A válasz elmarad.
Szemed sarkában mintha könnycsepp lenne. Tudod, annak a
jobbnak alig hiszek. Te a bal vagy.
Tekinteted fájdalommal teli.
Érzem, ahogyan nyakad körül lüktet.
Érzem a nyugtalanságot.
Tudom, küzdesz.
Magaddal.
Velem.
Tudom, félsz.
Magadtól.
Tőlem.
Leginkább.
Fekszel.
Figyelsz.
Lélegzel.
Arra az éjszakára gondolsz.
Érzem.
Figyellek.
Egy mosolyt próbálok előcsalni.
Nem megy.
– Mondj valamit.
– Szeretlek.
Bocsáss meg.
Fordította: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése