Faiz Softić Vrbe kod
Bijelog Polja 1958. –
|
Kako je
prestala da živi moja sestra
Svadbeno ruho već je u
sehari.
Kriju ga od nje. Od očiju da ne ode, od njenih ko trava zelenih očiju. Noćas će veliki crni bik zariti rogove u našu kuću. Veliki Bože, zar je tako mek duvar od kamena? Gdje se djenuše psi čuvari na mlijeku odgajani i biljka čuvarkuća rukom njenom zalivana? Noćas će majku polivati. Refku joj odvedoše. Ona se savila ko suha kupina, oči joj pod zemlju odoše. Ona kojoj je majka po svunoć do u jutra mrzla tkala ćilime šarene i vezla jorgane svilene - zmija joj se nalegla pod spavaćicom. Niti spava niti je budna samo joj oči zelene sanjaju kako poljem, gdje prvi djevojački kikot je ostavila, pohode bijeli jeleni i glogov behar po rogovima im pada. Danas se prepira kuća njena - biće dolaznika sramnih i slavnih. Ona još ništa ne zna. Ako je ponekad umine, razmišlja: šta će najmlađoj ponijet iz velikoga grada. Dok joj otrovnica mirno večera pod pojasom. Vidjela sam, veli mi jednom, kako iz naše česme voda mutna ko oranje grlja puna crva crnih ko mahune. Noć na vodu pade, sude ne napunih. Znam: Više te ne boli - zemlja je usrknula posljednji jek. Sa tvojeg bašluka jutros je poletjela grlica. Kiša je. Zemlja se sliježe. Ko što se sliježu godine. I bol u duši s njima. Majci drhte ruke dok gleda tvoju sliku i stotinu ti novih nadijeva imena. «Kao da je nikad imala nijesam» Kad bi barem mogla, kao nekad, provuć ruku da opipa zebe li joj oko krsta i pod glavom je l' joj tvrdo. |
Hogyan szűnt meg
élni a nővérem
Szuszékben már a menyasszonyi ruha.
Rejtegetik előle. A szeme elől,
mint a fű, oly zöld szemei elől.
Ma éjjel a nagy fekete bika
házunkba döfi szarvát.
Istenem, hát ilyen lágy a kőfal?
Hová tűntek
a tejjel táplált házőrző kutyák és a keze
által locsolt kövirózsa?
Ma éjjel anyámat élesztgetik.
Elvitték Refkáját*.
Száraz szederként hajlott meg,
szeme a föld alá süllyedt.
Az mellé, akinek
anyja éjt nappallá téve
tarka szőnyeget szőtt és selyem takarót varrt –
az mellé feküdt a kígyó, a hálóinge alá.
Nem is alszik nincs is ébren,
csak zöld szemei álmodoznak
a mezőről, ahol bakfisként az első
kacajt hagyta,
ahol fehér szarvasok vágtáznak és szarvukat
galagonya hinti be virággal.
Ma tele lesz a háza –
szemérmetlen és közismert jövevényekkel.
Ő még semmit nem tud. Ha jön az enyhülés,
gondolkodik: mit hoz majd a legkisebbnek
a nagyvárosból. Amíg övén alul a vipera
nyugodtan kosztol.
Láttam, mondta egyszer nekem,
hogy kutunkból fekete
hüvelyes férgekkel teli
zavaros víz ömlik.
A vizet eltakarta az éj, üresen maradtak az edények.
Tudom:
Már nem fáj –
az utolsó sikolyt a föld nyelte el.
Ma reggel sírhantodról
egy gerle szállt fel.
Esik. Süpped a föld.
Ahogyan az évek is. És lelkünkben a fájdalom.
Míg fényképedet nézi, anyának remeg a keze
és új becenevek sokaságával áraszt el.
«Mintha sosem lett volna az enyém»
Bár tehetném, mint egykor, kezemmel
kitapogatni dereka fázik-e
és feje alatt gyűrött-e a párna.
*Refka – muzulmán női név
Fordította: Fehér Illés
Köszönöm Lennert Móger Tímeának a fordítás során
nyújtott értékes kiegészítéseket.
Zahvaljujem se Timei Lener Moger za korisne
savete tokom prevođenja.
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése