Podolszki József Őszülő csendben – U predjesenskoj tišini

Podolszki József

Feketics, 1946. júl. 28. – Újvidék, 1986. szept. 11.

Őszülő csendben

Ha leülnénk most megbeszélni végre

egyre hosszabra sikerült életünk,

kezedet fogva néznék szemedbe

(ó, azok a régi, romantikus filmek!),

éa alighanem azt is mondanám:

szeretve szeretlek.

De csak hánykolódunk az egymásra torlaszolt,

vak érzések között, amikor ujjaink sem látnak,

csavarognak immár hiába bőrödön –

s persze bőrünkön:

mert ezek az ujjak önmagukkal sincsenek nagyon...

Kong a jelentés, mint távoli termek,

hova te engem magadba vezettél.
Nem nőttünk szentté.

Szárnyainkat régen kölcsön adtuk aprócska,

csip-csup kalandokért –

sajog a lelkünk és békülékenyebb minden mozdulat.

Hogy vagytok, rég levert, ifjú forradalmak?

Hol a nyugodni nem tudó zajos beszédünk,

mi innen sodródott ajkaink közül

a kettőzött csókok rövid szünetében?

És hol, hol van, ó, a megingathatatlan

örök bizonyosság,

hogy győzni fogunk?

Hol a hitünk, pajtás?

Hova lett a rosszaság belőlünk,

amiért vonalzó csattogott koszos körmeinken,

és amiért érdemes volt:

                                     azért se sírni.

Hol vannak, testvér, az el nem lankadó

ősi vérengzések?

Ahogy csak mi tudtuk.

Hol, hát hol vagy te, énegy-szerelmem?

Az őszülő csendben miért hagytatok ily csúful

                                                          magamra?

Forrás: Át, Forum 1988. 63-64. old.

U predjesenskoj tišini

Kad bismo sad konačno seli

da o našem sve dužem životu popričamo,

hvatajući ruku bi ti gledao u oči

(o, oni stari, romantični filmovi!)

i verovatno bi još i to rekao:

s ljubavlju te ljubim.

Ali između slepih, nagomilanih osećaja

samo se potucamo, i naši prsti su slepi,

na tvojo koži zalud lutaju –

i naravno na našoj koži:

jer ti prsti ni sami sa sobom nisu baš...

Poput dalekih dvorana odzvanja izveštaj,

gde si me ti sama vodila.

Nismo sveci postali.

Krila smo zbog sitnih, beznačajnih pustolovina

odavno posudili –

duše naše pate, svaki pokret je pomirljiviji.

Gde ste, odavno potučene, mladalačke revolucije?

Gde je naš preglasan, nemiran govor

što u pauzi između dvostrukih poljubaca

odavde, iz naših usta strujio?

I gde, o, gde je ta nepokolebljiva

večna izvesnost

da ćemo pobediti?

Gde je naša vera, drugaru?

Gde je iz nas ludorija nestala

zbog koje je na našim prljavim noktima lenjir pljusnuo,

i zbog koje vredno je bilo:

                                         pa neću plakati.

Gde su, brate moj, oni nikad sustali

iskonski pokolji?

Kako smo samo mi znali.

Gde, pa gde si ti, jedina ljubavi moja?

U predjesenskoj tišini što si me tako ružno

                                                      ostavila?

Prevod: Fehér Illés