Podolszki József Sámántalanodva – Bez moći Šamana

Podolszki József

Feketics, 1946. júl. 28. – Újvidék, 1986. szept. 11.

Sámántalanodva Az öt éve halott Sáfrány Imrének Maestro, egyre gyakrabban gondolok rád, pedig hát én téged nem ismertelek. Néhány szervusz a klubban s a folyosókon, ennyi ha történt közöttünk. No, és a beszélgetés utolsó újvidéki tárlatod megnyitója után, a fene sem tudja már, miről. Vagyis korábban nem voltunk együtt. Össze se melegedtünk, fura betegséged kiringatott téged a temetőbe, amit alig találtunk meg a nagy rohanásban – mintha értelme lett volna még a pontosságnak –, és amiből aztán csak nehezen keveredtünk ki idegen sírok között botladozva, mert egy másik festőt is felkerestünk. A fülemben csengtek még a szomorúan szitáló gyászbeszédek, és közéjük szorulva, beléjük gabaljodva szállt a nagy fehér papír; valaki utánad dobta. Mintha csak ezután hajolnál majd fölé, vagy inkább mintha mindent letöröltél volna magad után: maradjon tiszta a hátrahagyott, és az egyre szabálytalanabbul cifrázó nyomok se zavarjanak minket, amelyek után úgysincs már miért iramodnunk, hisz eddig se követtünk, és ki tudja, talán bizony nem is szerettünk, amennyire egy másikat szeretni kellene, hogy nyugodtan elkerülhessük a temetőket nem motyogva a lehiggadt időben. Így gondolok rólad el-elkujtorgó értelemmel, mi önmaga köré csavarodva kúszik a májusi ég peremén lebukó Napba. Hova tartozhattál? És: Ki lehettél? Amúgy men – nem fájsz. S már én se fájok, csak állok és vigyázok: mi történik velünk. (1985)

Bez moći Šamana Pet godina mrtvom Imreu Šafranju Majstro, sve češće mislim na tebe, a ustvari nisam te poznavao. Nekoliko zdravo u klubu i na hodnicima, između nas ako se i toliko desilo. Da, i razgovor posle otvaranja tvoje zadnje novosadske izložbe, vrag već zna, o čemu. Ranije dakle nismo bili zajedno. Nismo se ni zbližili, tvoja čudna bolest te je na groblje odvela, što smo u velikoj jurnjavi jedva našli – kao da bi tačnost još nekog smisla imala – i posle iz čega smo se spoticajući između nepoznatih grobova jedva iskoprcali, jer smo i jednog drugog slikara potražili. Još su mi se otužni pogrebi govori u ušima odzvanjali, između njih stisnut, upetljan velik beli papir je lebdeo, neko je za tobom bacio. Kao da bi tek ubuduće sagnuo, ili rađe kao da si sve iza sebe brisao: neka zaostavština čista ostane, i neka nas ni išarani tragovi ne ometaju, za kojima ni ovako nemamo zašto da jurimo, pa ni do sada nismo te sledili, i ko zna, možda nismo te ni voleli, koliko bi jednog drugog trebalo voleti, da bi u istaloženom vremenu groblja mogli mirno, ne tapkajući zaobilaziti. Koji put odsutnim razumom tako razmišljam o tebi, kao o nekom ko u sebe umotano sa ruba majskog neba na zalazeće Sunce se penje. Gde si pripadao? I: Ko si ustvari bio? Inače čoveče – ne boli ti. I više ni meni ne boli, samo stojim i promatram: šta se s nama događa. (1985) Prevod: Fehér Illés

Forrás: Podolszki Jószef: Át, Forum 1988. 61-62. old.