Lejla Kašić Crvenoj – Vörösnek

Lejla Kašić Prijepolje 15. april 1996. –

Crvenoj

Moja Crvena,

otkloni vječnost ćutanja 

sa svojih usana. 

Sabij me u kut samoće 

i šapni mi,

došapni mi nešto lijepo, 

nešto lijepo kao: 

prvi poljubac,

 prvo pijanstvo,

 prva laž, 

prvo kajanje, 

prvi inat, 

prvo izvini, 

prvo volim te,

prvo jebiga.

Moja Crvena,
pokaži mi nešto lijepo,
nešto lijepo kao:
Kremlj o kom si maštala,
kao Karver gdje su proljeća najljepša, bila.
Kao Njegošev park gdje je ljeto najbezbrižnije, bilo.
Kao crveni mermer raskoši i sjaja džamije Alhambre,
svetosti i svjetlosti po kojoj nosiš to crveno ime.
Pokaži mi gdje Dunav ljubi nebo, pokaži mi gdje postaješ beskraj.

Moja Crvena,
pobiću bogove, uvjerenja, mitove.
Pobjediću smrt,
izgubiću život,
dobiću tebe,
samo tada imaću sve.

Moja Crvena,
obmotaj dodir kožom,
ispuni  ga krvlju,
stopi ga sa mnom
da ga osjetim,
da već jednom oživim,
jer mrtva sam odavno:
oči bez pogleda,
usta bez riječi,
ruke bez dodira,
 tijelo bez strasti,
 ljubav bez slasti.

Moja Crvena,
željom te dozivam,
bolom te volim,
ljubavlju oživljavam.

Moja Crvena,
sve je laž,
crvljiva laž kao tvoje tijelo
koje me vara,
jer vidim te,
noge ti ne dotiču zemlju,
a pod zemljom su.

Moja Crvena, sve je laž.
Ti se nikad nećeš vratiti?

Izvor: https://hiperboreja.blogspot.rs/2016/11/poezija-opet-lejla-kasic.html

Vörösnek

Vöröském

távolítsd el ajkadról

az örökös hallgatást.

Szoríts a magány sarkába

és súgj valamit,

súgj valami szépet,

valami ehhez hasonló szépet:

első csók,

 első bódulat,

 első lódítás,

első bűnbánat,

első dac,

első bocsánat,

első szeretlek,

első csezd meg.

Vöröském,

mutass valami szépet,

valami ehhez hasonló szépet:

Kreml, amiről álmodtál,

vagy Karver, ahol legeszebb a tavasz, volt.

Vagy Njegoš parkja, ahol gondtalan a nyár, volt.

Vagy az alhambrai mecset pompás, fényes vörös márványa,

fény és fény amiért ezt a vörös nevet viseled.

Mutasd meg, a Duna hol csókolja az eget, mutasd meg, hol a végtelen.

Vöröském,

elpusztítom az isteneket, meggyőződéseket, mítoszokat.

Legyőzöm a halált,

veszítem az életet,

hogy megszerezzelek,

csak akkor lesz mindenem.

Vöröském,

bőrrel vond be az érintést,

vérrel telítsd,

olvassz bele,

hogy érezzek,

hogy végre feléledjek,

mert ősidők óta halott vagyok:

tekintet nélküli szemek,

szótlan ajakak,

érintésre képtelen karok,

 sivár test,

 kietlen szerelem.

Vöröském,

kérve kérlek,

senyvedve szeretlek,

szerelemmel élesztelek.

Vöröském,

hazugság minden,

szemenszedett hazugság akár a tested

a csalárd,

mert látlak,

de lábad földet nem érint,

föld fedi.

Vöröském, hazugság minden.

Te sosem térsz vissza?

Fordította: Fehér Illés