Sebestyén Péter Zalaegerszeg, 1967. július 07. -
Hans
Bülow mesterét, Liszt Ferencet hallgatja
Ne
hazudj, fiam. Ez nem a lengyel lovasság; a fülem még jó. Ne feledd, a muzsika
egyszerű, de helyesbíteni lehetetlen. Az Appassionata is érdektelen, ha azt hiszed, technikai perfekciód vagy a
huszonnégy hangnem abszolút ismerete jelent valamit. Még az se érdekes, hogy prima vista zongorázol;
minden billentyűakrobata képes ilyen bűvészmutatványra. Ráadásul: Te voltál a
legjobb, akit egyáltalán tanítani lehetett; ezen felül pedig a vejem. Ne
bánkódj Cosima miatt: tulajdonképpen Te menekültél meg tőle. Szőröstül-bőröstül
felfalta Richardot. Soha ne félj. Ha félsz, a kotta maga alá gyűr és megaláz. Tudom!, hogyne tudnám:
Te vagy az egyedüli dirigens, aki a kilenc szimfónia összes szólamát
hangjegyenként ismeri. Azt is tudom, hogy utánad nem lehet többé a régi módon
arra a pulpitusra karmesterként felmenni. Ez így jó; legalább megfegyelmezed
ezt az egész zenekari csőcseléket… Mégis… ne tiszteld annyira a
vezérkönyveket.
(…) Bár: én is féltem. Még régen… az a süket német, Bécsben. Látta az ujjaimat. Mikor a végén feljött a pódiumra, azt hittem, fölpofoz: minimo calculo négyszer melléütöttem. Aztán csak megcsókolt; emlékszem, kávéillata volt… És már időm sincsen, Hans. Amit mostanában írok, még meghallgatni se hajlandó senki. Te sem… és Richard… a Csárdás Macabre után úgy bámult rám, mint egy… egy zenekritikusra. A Nuages gris hallatán dúltan viharzott ki a szalonból, és Cosima fúriaként sziszegte: fölidegesítettem, pedig az orvosok megtiltották, hogy felizgassa magát… a jó Richard… a főtémáit általában tőlem szokta…hmm… kölcsönözni. Megértem Őt; és Téged is. Az én zeném, fiam: Ohne Tonart. Nincsen hangneme. Ahogy Te kiabáltad: ez Unmusik! És már kiröhögnek. Azt hiszed, nem tudom? Az összes tanítványom, még Stradal is, Thomán is… Te is… Mindenki…! (…) A szívcseppeket, Hans… hetvenéves vagyok. Mennyi taps, hány hisztérikus női levél…hmmm… Már nem fontos… De azért: valahol, valamikor elhangzik a Villa d’Este, és unisono károgják majd: velem kezdődött el a Zukunftmusik… Ez itt fekete és fehér. A klaviatúra nevetségesen könnyen megadja magát. Méghogy játszhatatlanok a dolgaim! Hogy sose írom elő nekik az ujjrendet! Milyen pitiáner társaság, ne vigyorogj, fiam… Így, félvakon, szivarral az ujjaim közt is abszolválom bárkinek a bármilyen művét, amit akarnak! Amit csak akarok…! (…) Az a lényeg, hogy ne méricskélj. Hiába matematika, ahogy manapság mondják: a nagy fúgák hangjai – in aeternum – megmérhetetlenek, Hans. Most jöjjön Chopin. Az ulánusokat akarom, ahogy rohamoznak. Velük győzhetsz vagy halhatsz; ezen nem tudunk segíteni. De aztán… minden szívdobbanásoddal és kezed minden rezdülésével Te szabod a végtelen harmóniát. |
Hans Bilov svog majstora, Franca
Lista sluša
Sine
moj, ne laži. To nije Poljska konjica, uši mi još služe. Ne zaboravi, muzika
je jednostavna ali ispravke su nemoguće. I Appassionata je
dosadna ako veruješ da ti je tehnička perfekcija ili apsolutno poznavanje
dvadeset četiri glasa nešto znači. Ni to nije interesantno da prima vista sviraš na klaviru,
svaki akrobat tipki sposoban je na takvu čaroliju. Povrh toga: Ti si bio
najbolji, koga se uopšte moglo učiti; i još si mi i zet. Zbog Kozine nemoj da
tuguješ: ustvari od nje Ti si se spasio. Riharda je bez ikakvog problema u
celosti progutala. Nikad se ne boj. Ako se bojiš note će te pogaziti, poniziti.
Znam!, kako
ne bi zano: Ti si jedini dirigent koji svaku notu svake stavke devet
simfonije napamet zna. I to znam da posle tebe na onaj podij kao dirigent na
stari način niko ne može stati. Dobro je to tako: makar ćeš čitavu muzičku
bagažu dovesti u red... Ipak... knjige vodilje nemoj toliko poštovati.
(...)
Pa: i ja sam se bojao. Nekad...onaj gluv Njemac, u Beču. Video je moje prste. Kad je na kraju
na podij došao, mislio sam, ošamariće me: minimo calculo
četiri puta sam fulao. Ali me je poljubio, sećam se, na kafu je mirisao... I,
Hanse, više vremena nemam. To, što danas pišem, niko ni poslušati ne želi. Ni
ti... i Rihard... posle Csárdás macabre tako me je odmeravao kao
jednog... jednog muzičkog kritičara.
A poslušavši Nuages gris pobesnelo je napustio salon
i kao Kozina siktao: iznervirao sam ga a ljekari su zabranili da se
nervira... dobar Rihard... svoje glavne teme u snovima obično od mene... mmm...
posuđuje. Shvatam ja Njega; a i Tebe. Moja muzika je, sine moj: : Ohne Tonart. Bez tona je. Kako
si ti vikao: to je Unmusik! I već
mi se smiju. Veruješ da ne znam? Svi moji učenici, čak i Stradal, i Toman...
i Ti... Svi!
(...) Hans, kapi za srce... sedamdeset godina mi je. Koliko
ovacija, koliko histeričnih ženskih pisama... mmm... Više nije važno... Ali:
negde, jednom sviraće Villa d’Este i unisono će gaktati: Zukunftmusik je sa mnom počeo... To,
što je tu, to je crno i belo. Klavijatura smešno lagano se predaje. Zar moje
kompozicije su neizvedive! Da red prstiju nikad im ne prepisujem! Kakva
bezvezna družina, nemoj se ceriti, sine moj... I ovako, poluslepo, sa cigarom
među prstima svačiji svakakvo delo ću apsolvirati, šta god žele! Šta
god želim...!
(...)
Suština je u tome, da ne odmeravaj. Hanse, zalud je matematika, kako danas
kažu: glasovi velike fuge - in aeternum – su
nemerljivi. Sad nek dođe Šopen. Ulane želim, kako navaljuju. S njima možeš
pobediti ili umreti; tu nema pomoći. Ali posle... beskonačnu harmoniju sa
svakim otkucajem srca i svakim titrajem ruku Ti krojiš.
Prevod:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése