Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2018. április 21., szombat

Petrőczi Éva Lecke – Lekcija


Petrőczi Éva Pécs, 1951. április 7. –

Lecke

Az első poétikaleckét
nem Arisztotelész,
s nem is a jó
Boileau apó
adta nekem;

sem klasszikus,
sem klasszicista
nem volt a minta,
s bár ihletem
másodlagos,
a valósághoz
sincs semmi
közöm,
a verset,
ha írtam igazit
bár csak egyet,
egyetlen szónak köszönöm.

Ezerkilencszázötvennégyben
ültem a nádfonatú kicsi széken,
vagy nem is ültem, ficorogtam,
mesére várva, izgatottan.
S nagyapa belekezdett,
golyóütötte tüdejét
– szokás szerint –
üveges-tarka, s porhanyós-fehér
mentolcukorral
erősítve a várható
többórás „miért, miért”
ostromra.

„Amikor én
kisfiú voltam,
otthon, Krassó-Szörény
megyében
egy csermely partján
láttam az első medvét...”
és fűzte volna
tempósan tovább,
de közbevágtam, mondatát
be sem fejezte,
egy érdekelt csak attól fogva,
ismerős tóra, patakokra
ügyet se vetve,
figyelni aznap
csak a csermelyekre
tudtam,
kérdeztem egyre,
mi is az, milyen:
fogvatartott a szó,
a szép-szokatlan,
s azóta is
– lassan harmincadik
évem küszöbén –
várom-hallom a pozdorjává
porladt kicsi nádszék
izgatott nyikordulásait.
Lekcija

Prvu lekciju iz poezije
nisam od Aristotela,
niti od dobričine
čike Boaloa
dobila;

forma nije bila
niti klasična
niti klasicista,
pa mi je i nadahnuće
sekundarno,
ni sa stvarnosti
nikakave veze
nemam,
pesmu,
ako sam makar
i jednu istinsku napisala,
zahvaliti se jednom jedinom izrazu mogu.

Hiljadudevetstopedesetčetvrte
na pletenoj stolici sam sedela,
ustvari nisam sedela, koporkala,
uzbuđeno sam priču čekala.
I ded je započeo,
metkom ranjena pluća
– po običaju –
uzimanjem staklasto-šarenom,
belom, rahlom bombonom
jačao zbog očekivane
višesatne
„zašto, zašto“ najezde.

„Kad sam još
dečak bio,
kod kuće, u baniji
Krašo-Serenj
prvog medveda sam
na obali jedne matice video...“
nastavio bi on
svoju priču,
ali sam ga prekinula,
rečenicu nije ni završio,
od onda samo sam na jedno mislila,
poznata jezera, potoke
skroz zaboravivši
tog dana pažnju obratiti
samo sam na maticu
mogla,
i netremice pitala,
šta je, kakva je:
ta reč, lepa, neobična
me je zarobila,
i od onda
– na pragu svoje
tridesete godine –
čekam-čujem
uzbuđeno škripanje
već odavno raspale pletene stolice.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: Petrőczi Éva legszebb versei, Ab-Art Győr, 2017. 26 - 28. old.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése