Jasmina Topić Između obala i pogleda – Partok és tekintetek között

Jasmina Topić Pančevo 4. avgusta 1977. –

Između obala i pogleda Kaže mi: Ne oslanjaj se na mene, ne čekaj me dugo, dok glancaš cipele za nova putovanja, s kojih ćeš se vraćati, s ponekim magnetom za frižider zajedničkog srca. Ne nadaj mi se! – i što te kasniji sati sustižu to je manje tla pod našim nogama, kao da ubrzano potapamo iznova izgubljenu Atlantidu, ili drugi relikt ljudske mašte. Sve je više kafenih taloga u nerastumačenim željama, Odbrojavam ih, sada sa sasvim dovoljne razdaljine. Rado bih zavirila u njega, kao u samo blato budućnosti: U tvoj talog, dok ispijaš srce, a ispiraš misao, novih, uredno složenih stranica poželjnih belina. U milimetrima, na kartonskom metru, ubrzano narastaju novi podeoci i prekratke crte sve dužih dana, dok i dani ne postanu svedeni na senku. I ne piši više, jer u skorije vreme neću doći – ispod one senke na pola puta, jedne tihe kuće, pred ponoć. Sada se tamo talože samo sutrašnji smetovi, A sasvim sam nespremna za predstojeću zimu, kao da sam zatečena na pogrešnom mestu, iako to više ni u jedno čekanje neće stati. Mašeš ponekad razglednicama, samo nekome ko čeka. Uhvaćen osmeh, prema stalno zatvorenim prozorima, pojedenih zamenom prisustva. Sada si na pogrešnom mestu, u sebi. Ne čekaj me više uopšte, mada ću ti možda jedanput ponovo doći, tačno na pola puta između dva iskidana pogleda! I osmehni se ponekad tišini, dok ćutimo na suncu, u luksuzu onih što obitavaju u praznini; A u džepu, stežem malu olovku, patrljak, oštrim pa tupim, neartikulisanim prstima, kao da se oslanjam na budući štap kojim ću tebe, pred sobom, razgrtati: čas lišće, čas sneg, čas izmaglicu dalekih obala.

Partok és tekintetek között Azt mondja: Ne számíts rám, sokáig ne várj, míg új utazásrokra készíted cipődet amelyekről közös szívünk hűtőszekrényére néhány mágnessel térsz vissza. Ne remélj! – és minél későbbi órák lepnek meg, lábunk allatt annál bizonytalanabb a talaj, mintha az ismét elveszített Atlantiszt vagy egyéb féltve őrzött álmainkat sietve süllyesztenénk. Az elhallgatott kívánságokban egyre több a zacc, Most, megfelelő távolságról szemlélem. Szívesen belepillantanék, mint a jövő sártengerébe. Üledékedben, míg szívet kortyolsz és elmét ürítesz egyre több az új, rendezett, kívánatosan fehér lap. A méteres kartonon gyorsan szaporodnak a milliméteres új elemek és az egyre hosszab napok kurta rovátkái, majd a napok is végül árnyékká válnak. És ne írj többé, mert hamarosan nem jövök – az a félúton lévő csendes lak árnyéka alá, éjfél előtt. Ott csak a holnap hóbuckái sokasodnak, Pedig az eljövendő télre nem készületem fel, mintha idegen területre csöppentem volna ahol többé már minden várakozás felesleges. Olykor képeslapokkal integetsz, a várakozónak. Elcsípett mosoly az állandóan zárt ablakok felé, a jelenléttel helyettesítetten eltűntetve. Most idegen területen vagy, magadban. Többé ne várj reám, bár lehetséges, egyszer újra jövök, két kiszakított tekintet között pontosan félúton! És mosolyogj néha a csendre, míg a napon hallgatunk, a pangásban tartózkodók bőségében; Zsebemben ceruzacsonkot tartok, tagolatlan ujjakkal hegyezem, tompítom, mintha a jövő botjára támaszkodnék, mellyel téged, magam előtt túrlak majd szét: hol az avart, hol a havat, hol a távoli partok ködfátylát. Fordította: Fehér Illés

Izvor: Jasmina Topić: plaža nesanica Kulturni centar Novog Sada 2016. str. 9-10.