Šimo Ešić Breze kod Tuzle 6.
veljače 1954. –
Slika na zidu bolničke
sobe
U
bolničkoj sobi, na zidu,
malo
postrani,
suprotno
od mog uzglavlja,
visi
u jeftin okvir uramljena slika.
Reprodukcija
nekog nepoznatog
autora.
Na
njoj, prilično uredno poslagani,
motovi
zrele jeseni:
U
sredini veliki sočni grozd,
Uz
njega grančica načičkana tamno crvenim bobicama,
kao klikerima.
Uz njih, sa
lijeve strane, u zraku,
lelujav list,
zastao između
krošnje i
zemlje, kao između
života i
smrti.
Niže, ispod
njeg, jedan sličan,
koji se više
nikada neće dići.
Sa desne
strane, kao u stroju –
jedan iza
drugog, uspravljena četiri lista.
Ovako,
oslonjeni na svoje patljice,
kao da glume
stabla sa prošaranim krošnjama.
Iza njih, u
perspektivi,
kao u
neurednoj vojnoj koloni,
siluete
njihove mnogobrojne braće – takođe uspravne.
Gube se
u zelenkastoj
izmaglici.
Iznad grozda,
tik uz ukrivljenu patljicu –
glava djeteta.
Okrugla, na
dugom tankom
vratu.
Crvena kosa.
Oči – dvije tačkice.
Djevojčica.
Grozd ispod nje
kao da je
njena haljina.
U sredini, ispod onog grožđa i bobica –
prazna puževa kućica.
Ljupko sklupčana. Prugasta kao
pidžama zatvorenika.
Sa tla, prema grozdu i puževoj kućici u sredini,
usmjerena je,
kao oznaka
pravca kretanja,
široka, bijela
strelica.
Valjda poruka
slikara da svi i sve
nezaustavljivo
ide u pravcu jeseni,
u mrtvu
prirodu.
Ali, šta će onda na slici
ona glava djeteta iza grozda?!
Volio bih to pitati autora.
Osim, ako to i nije dijete,
nego melek – anđelak,
koji nas sve dočekuje?
Nikada nećemo doznati ni to:
da li je
nečitko potpisani autor
mogao i naslutiti da će u krevetu
nasuprot njegove slike ležati
jednom jedan bosanski pjesnik,
koji razumije umjetnost?
I da li je,
baš zato, postavljena
ovdje,
da ga dočeka,
da mu otkrije
svoju tajnu
i da je on
oživi svojim stihovima?
Na klinici Helios, Wuppertal, 21. 11. 2017. g.
Izvor: autor
Festmény a
kórterem falán
A kórterem falán,
kissé oldalt,
velem szemben,
olcsó keretben lóg egy festmény.
Ismert alkotás
másolata.
Rajta tökéletesen rendezett
érett őszi motívumok:
Középen duzzadó szőlőfürt,
Mellette mint valami üveggolyókkal, vörös bogyókkal
tele ág.
Bal oldalt levegőben
úszó levél, megállt
a korona
és a föld között, akár
az élet
és a halál között.
Lejjebb,
alatta egy hasonló,
de az
már sosem kel fel.
Jobbra,
mintha sorakoznának –
egymás
után négy szálegyenes levél.
Így,
levélszárukra támaszkodva
mintha
széles koronát tartó fatörzset játszanának.
Mögöttük,
madártávlatban,
mint
rendezetlen gyalogos hadoszlopban,
sziluettek,
testvéreik sokasága – szintén szálegyenesen.
Zöldes
ködbe
vesznek.
A fürt
közvetlen közelében, a kocsány felett –
gyerekfej.
Kerek, a
hosszú
nyakon.
Vöröshajú.
Két szeme – két pont.
Kislány.
Alatta a fürt,
mintha
ruhája lenne.
Középen,
az alatt a fürt alatt szintén bogyó –
üres csigaház.
Kecsesen
összegömbölyödött. Csíkos,
mint a
rabruha.
A
földről, középen a fürt és a csigaház felé,
mozgásirányt
megjelölve
széles,
fehér nyíl áll.
Talán
festőüzenet, minden és mindenki
megállíthatatlanul
az ősz, a halott természet
felé
halad.
De az a
gyerekfej a fürt felett
mit keres a képen?!
Ezt a festőtől szeretném megkérdzeni.
Hacsak nem gyerek,
hanem védszent – angyal,
aki bennünket vár?
És azt sem tudjuk meg:
egyáltalán sejthette-e
az olvashatatlanul aláírt alkotó,
hogy festményével szemben valaha
egy művészetekhez értő
bosnyák költő fekszik majd?
És netán pont azért tették-e
ide,
hogy
várja, hogy megfejtse
titkát
és soraival életre keltse?
Helios klinika,
Wuppertal, 2017. 11. 21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése