Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2019. január 24., csütörtök

Tanja Stupar – Trifunović S onu stranu – Arra az oldalra


Tanja Stupar – Trifunović, Zadar 20. 08. 1977 –


S onu stranu

ocu,

Kad umreš ništa ti više ne treba
čak i ljubav bližnjih postaje teret koji isparava na vrelom suncu
zar su me ove krhke stabljike držale
u ovom bodljikavom šipražju
zar su me oči varale da postoji ljubav među slabima
koja će me probuditi ujutro
zar sam vama vjerovao i vama i pticama
koje sada svoja gnijezda jednako pažljivo sastavljaju
i suncu koje je obećavalo vječnost dječijim igrama
među mravima i bubama
zar sam svemu tome davao sebe
i usnama i dlanovima pipao površine
hrapavog mekog užasnog
ispunjavajući sobom zapreminu ove male podmornice
(lagan sam nose me moji sinovi u rukama ali ja sam već tuđi)
samo sam zaspao samo sam jutru razbio čelo osmijehom
je li ovako bog na dah spasavao jedno po jedno
i selio iz mašte u zbilju sve nas
baš kao što ja sad obrnutim putem putujem
i kao da sam vanzemaljac
ništa zemaljsko ne služi ničemu na ovom letu
smiješne su igračke oko mene
lopate plastično cvijeće i drvena kapsula za nigdje
ovdje se opraštamo
jer niko od vas više ne razumije moj jezik palih svetaca
koji su opet uzdignuti na svoje mjesto
i lišeni srodnosti sa stvarima
gubeći zapreminu bivajući lakši
u nekom kosmosu koji drhti nježno
kao posljednji otkucaji mog srca
nježno toliko tiho
da niko nije čuo
kada je preskočilo
s onu stranu

Izvor: autor


Arra az oldalra

apámnak

Ha meghalsz már semmi sem kell
még a forró napon elpárolgó szeretteid szeretete is teher
hát ebben a tüskés bozótban
ezek a törékeny törzsek tartottak
hát csaltak szemeim hogy létezik az engem reggel ébresztő
gyengék közötti szerelem
hát maguknak hittem maguknak is a madaraknak is
akik most fészküket egyaránt gondosan rakják
és a hangyák és bogarak közötti gyerekjátékoknak
örökkévalóságot ígérő napnak is
hát mindennek adtam át magam
ajkammal is tenyeremmel is az érdes puha félelmetes
felszínt tapogattam
önmagammal töltve ki a kis tengeralattjáró térfogatát
(utódaim kezükön hordanak könnyű de már idegen vagyok)
csak elaludtam csak mosolyommal a reggel homlokát törtem szét
ugye az úr leheletével egyikünket a másik után így mentett át
és az álomvilágból a valóságba költöztetett
pont így ahogy most én ellenkező úton utazom
és mintha földönkívüli lennék
ezen a röptén hasznavehetetlen minden ami földi
nevetségesek körülöttem a játékszerek
a lapátok a művirágok és a sehová nem érő fakabin
itt búcsúzunk
többé senki sem ért mert az elesett szentek nyelvén szólok
akik saját helyükre emeltettek
a valósághoz immár semmi közük
űrtartalmukat veszítve könnyebben
mint utolsó szívdobbanásaim
valamilyen gyengéden remegő kozmoszban
lágyan annyira halkan
hogy senki sem hallotta
mikor átugrottak
arra az oldalra

Fordította: Fehér Illés

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése