Tanja Stupar – Trifunović S onu stranu – Arra az oldalra

Tanja Stupar – Trifunović, Zadar 20. 08. 1977 –

S onu stranu

ocu,

Kad umreš ništa ti više ne treba

čak i ljubav bližnjih postaje teret koji isparava na vrelom suncu

zar su me ove krhke stabljike držale

u ovom bodljikavom šipražju

zar su me oči varale da postoji ljubav među slabima

koja će me probuditi ujutro

zar sam vama vjerovao i vama i pticama

koje sada svoja gnijezda jednako pažljivo sastavljaju

i suncu koje je obećavalo vječnost dječijim igrama

među mravima i bubama

zar sam svemu tome davao sebe

i usnama i dlanovima pipao površine

hrapavog mekog užasnog

ispunjavajući sobom zapreminu ove male podmornice

(lagan sam nose me moji sinovi u rukama ali ja sam već tuđi)

samo sam zaspao samo sam jutru razbio čelo osmijehom

je li ovako bog na dah spasavao jedno po jedno

i selio iz mašte u zbilju sve nas

baš kao što ja sad obrnutim putem putujem

i kao da sam vanzemaljac

ništa zemaljsko ne služi ničemu na ovom letu

smiješne su igračke oko mene

lopate plastično cvijeće i drvena kapsula za nigdje

ovdje se opraštamo

jer niko od vas više ne razumije moj jezik palih svetaca

koji su opet uzdignuti na svoje mjesto

i lišeni srodnosti sa stvarima

gubeći zapreminu bivajući lakši

u nekom kosmosu koji drhti nježno

kao posljednji otkucaji mog srca

nježno toliko tiho

da niko nije čuo

kada je preskočilo

s onu stranu

Izvor: autor

Arra az oldalra

apámnak

Ha meghalsz már semmi sem kell

még a forró napon elpárolgó szeretteid szeretete is teher

hát ebben a tüskés bozótban

ezek a törékeny törzsek tartottak

hát csaltak szemeim hogy létezik az engem reggel ébresztő

gyengék közötti szerelem

hát maguknak hittem maguknak is a madaraknak is

akik most fészküket egyaránt gondosan rakják

és a hangyák és bogarak közötti gyerekjátékoknak

örökkévalóságot ígérő napnak is

hát mindennek adtam át magam

ajkammal is tenyeremmel is az érdes puha félelmetes

felszínt tapogattam

önmagammal töltve ki a kis tengeralattjáró térfogatát

(utódaim kezükön hordanak könnyű de már idegen vagyok)

csak elaludtam csak mosolyommal a reggel homlokát törtem szét

ugye az úr leheletével egyikünket a másik után így mentett át

és az álomvilágból a valóságba költöztetett

pont így ahogy most én ellenkező úton utazom

és mintha földönkívüli lennék

ezen a röptén hasznavehetetlen minden ami földi

nevetségesek körülöttem a játékszerek

a lapátok a művirágok és a sehová nem érő fakabin

itt búcsúzunk

többé senki sem ért mert az elesett szentek nyelvén szólok

akik saját helyükre emeltettek

a valósághoz immár semmi közük

űrtartalmukat veszítve könnyebben

mint utolsó szívdobbanásaim

valamilyen gyengéden remegő kozmoszban

lágyan annyira halkan

hogy senki sem hallotta

mikor átugrottak

arra az oldalra

Fordította: Fehér Illés