Dejan Ilić Travnik, 10.
novembar 1961. –
|
у планинама Пелопонеза
Ниси могла да верујеш да су то овце,
вунени јастуци и јоргани, наједном свуда
око нас. Отварала си очи и ускакала у таласе
руна који су нас запљускивали са свих
страна, насред пута. Кроз прозор, на задњем
седишту аута, дотицала си сан из којег си управо излазила. Настављали смо даље,
брзином овчјег корака оваца које су скакутале
у групицама и лупкале се главама. Чак је и
саучеснички осмех свештеника („шта да им
радим“), у избледелој мантији и са штапом,
зајапуреног и подбулог у лицу, био део
ових још увек живих раса.
|
Peloponnészosz
hegyei közt
Nem akartad
elhinni, hogy bárányok,
gyapjúpárnák-
és takarók vesznek körül
bennünket.
Nyitott szemmel ugrottál
az út
közepén minden irányból ránk zúduló
gyapjúhullámtengerbe.
Az ablakon keresztül,
a hátsó
ülésről érintetted meg az álmot, melyből
éppen
kiléptél. Bárányléptek gyorsaságával
folytattunk
utunkat, az út közepén egymás
fejéhez verődve
ugráltak a bárányok. Még
a kivörösödött,
püffedt arcú szerzetes
cinkos mosolya is („mit tehetek”) abban
a fakó csuhában, kezében bottal, része
volt ennek a még mindig élő fajnak.
Fordította: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése