Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2019. május 15., szerda

Tari István Előttünk a múlt – Prošlost je ispred nas


Tari István Zenta, 1953. május 15. –

Előttünk a múlt

Ott ültem vacsoraidőben,
egy elöregedett népcsoport
fiaként,
a szegényházban,
ahová inkognitóban,
egy hölgy kísérőjeként érkeztem,
aki külföldön élő, elvált anyja
idős barátját látogatta meg;
és hagytam,
hogy kabátom teleszívja magát
a húgy szagával,
az olcsó cigaretták szagával,
az árvaság szúrós szagával,
mely örökös krákogásra,
öklendezésre késztet.
A képernyőn harctéri jelenetek
váltogatták egymást:
messziről a habzó szájú bemondót is
hallottam,
akinek minden második szava
a népirtás volt.
Az öregek
ágyukból két kézzel kaptak
az elébük lökött vacsoráért,
mely egyeseknek az utolsót is
jelenthette...
És muszáj volt ott
újból arra gondolnom,
hogy a háború csak az ágyban -
nem a szegényháziban,
a családiban! -
nyerhető meg,
és nem a harctéren,
ahol csupán a hullabűz
diadalmaskodhat.
Ott ültem vacsoraidőben,
a televízió háborús zajában;
a mohó szegényházi cuppogásban,
a meg-
nyíló
fogatlan lukak gőzölgésében
figyeltem föl rád,
aki percekig kísérleteztél azzal,
hogy meggörbült alumíniumkanaladdal,
melyből minduntalan kirázódott a lé,
remegve eltaláld a szád.
És annyira bámultalak,
hogy az egyik betévedt takarítónő
teli szájjal szellemeskedve
lépett hozzád,
középső ujjával a könyököd alá nyúlt,
hogy végre eltaláld
a saját szádat.
Magyarul hálálkodtál neki.
Akkor már biztos voltam abban,
hogy a legdélvidékibb magyar
vagy te,
aki hiába keresi,
aki egész életében hiába kereste
a saját száját!
Tán ezért mondott,
ezért mondhatott le
megfontoltan a távlatokról.
Az utódairól.
Tán ezért mulatta el a jövőjét,
időnként az anyaország
- ahová nem juthatott el! -
fővárosának közismert találkahelyeiről,
villamosmegállójáról óbégatva,
úgy, hogy nyugodtan leírhatnám
a legújabb jelmondatot:
ELŐTTÜNK A MÚLT!,
ha nem utálnám annyira
a többes szám első személyének
garázda használatát,
amit a sajtó
művel.
Ott ültem vacsoraidőben,
egy leigázott népcsoport
fiaként
a szegényházban,
ahol gondolatban
azokat az erdélyi testvéreket sem
kerülhettem ki,
akik a nyugati világ szemetével
díszítik otthonaikat.
És fülemben
a júdáscsókok csattogásával
néztem a vacsorát,
mely egyeseknek az utolsót is
jelenthette,
mely kifordult a szájból,
kirázódott a kanálból,
mint az árulás,
mely félig megrágottan
sodródott
a hajnali kakasszó felé.

Prošlost je ispred nas

Za vreme večere tamo sam sedeo,
kao sin jedne ostarele
etničke grupe,
u sirotištu,
gde sam, kao pratnja jedne dame,
koja je starog prijatelja njene rastavljene,
u inostranstvu ostale mame posetila,
lažnim imenom stigao;
i pustio sam
da mi kaput
vonj urina,
vonj jeftine cigare,
prodoran vonj bede upije,
što na večno graktanje,
povraćanje tera.
Na ekranu prizori rata
su se smenjivali:
iz daljine i razjarenog spikera
čuo
kome je svaka druga reč
istrebljenje naroda bio.
Starci su,
ispred njih gurnutu večeru,
koja je nekima i zadnja
mogla biti...
iz svojih kreveta oberučke prihvatili.
I tamo sam opet
na to morao misliti
da rat samo u krevetu –
ne u onom, u sirotištu,
u onom, kod kuće! –
je moguće dobiti,
a ne na ratištu,
gde jedino bazda leševa
može pobediti.
Za vreme večere tamo sam sedeo,
u ratnoj graji televizije;
u halapljivom cmokanju sirotišta,
u is-
paravanju
krezubih otvora
sam te opazio,
kako sa iskrivljenom aluminijskom kašikom
iz koje tekućina stalno se izlila,
drhtavim rukama dugo si pokušavao
svoja usta pogoditi.
I tako sam te netremice gledao,
da jedna zalutala čistačica
besmisleno šaleći se
ti je prišla,
srednjim prstom lakat tako podigla
da konačno usta
pogodiš.
Na mađarskom si se zahvalio.
Tad sam već bio siguran u to,
da uistinu vojvođanski Mađar
si
ko uzalud traži,
čitav život svoja usta
uzalud tražio!
Možda zbog toga,
možda zbog toga, smišljeno,
mogao raskrstiti se sa prespektivom.
Sa potomcima.
Budućnost možda zbog toga je proćerdario,
koji put sa poznatih sastajališta
i tramvaskih stanica glavnog grada
matične zemlje
– gde nije mogao stići! –
vičući, tako da novo geslo
mirne duše bi mogao napisati:
PROŠLOST JE ISPRED NAS!,
ako iz dna duše ne bi mrzeo
neobuzdanu upotrebu
prvog lica množine,
što štampa
koristi.
Za vreme večere tamo sam sedeo,
kao sin jedne potlačene
etničke grupe
u sirotištu,
gde u mislima
nisam ni ona braća iz Transilvanije
mogao zaobići
koji svoj dom
sa smećem zapadnog sveta kite.
I dok sam večeru gledao
koja je nekima i zadnja
mogla biti,
koja se iz usta izvrnula,
iz kašike se istresla,
u ušima su mi
Judini poljupci
poput izdaje odzvanjali,
koja prema jutarnjem oglašavanju petla
napola prožvakano
se kotrljala.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: http://mek.oszk.hu/01500/01521/html/#30

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése