Tari István Előttünk a múlt – Prošlost je ispred nas

Tari István Zenta, 1953. május 15. –

Előttünk a múlt Ott ültem vacsoraidőben, egy elöregedett népcsoport fiaként, a szegényházban, ahová inkognitóban, egy hölgy kísérőjeként érkeztem, aki külföldön élő, elvált anyja idős barátját látogatta meg; és hagytam, hogy kabátom teleszívja magát a húgy szagával, az olcsó cigaretták szagával, az árvaság szúrós szagával, mely örökös krákogásra, öklendezésre késztet. A képernyőn harctéri jelenetek váltogatták egymást: messziről a habzó szájú bemondót is hallottam, akinek minden második szava a népirtás volt. Az öregek ágyukból két kézzel kaptak az elébük lökött vacsoráért, mely egyeseknek az utolsót is jelenthette... És muszáj volt ott újból arra gondolnom, hogy a háború csak az ágyban - nem a szegényháziban, a családiban! - nyerhető meg, és nem a harctéren, ahol csupán a hullabűz diadalmaskodhat. Ott ültem vacsoraidőben, a televízió háborús zajában; a mohó szegényházi cuppogásban, a meg- nyíló fogatlan lukak gőzölgésében figyeltem föl rád, aki percekig kísérleteztél azzal, hogy meggörbült alumíniumkanaladdal, melyből minduntalan kirázódott a lé, remegve eltaláld a szád. És annyira bámultalak, hogy az egyik betévedt takarítónő teli szájjal szellemeskedve lépett hozzád, középső ujjával a könyököd alá nyúlt, hogy végre eltaláld a saját szádat. Magyarul hálálkodtál neki. Akkor már biztos voltam abban, hogy a legdélvidékibb magyar vagy te, aki hiába keresi, aki egész életében hiába kereste a saját száját! Tán ezért mondott, ezért mondhatott le megfontoltan a távlatokról. Az utódairól. Tán ezért mulatta el a jövőjét, időnként az anyaország - ahová nem juthatott el! - fővárosának közismert találkahelyeiről, villamosmegállójáról óbégatva, úgy, hogy nyugodtan leírhatnám a legújabb jelmondatot: ELŐTTÜNK A MÚLT!, ha nem utálnám annyira a többes szám első személyének garázda használatát, amit a sajtó művel. Ott ültem vacsoraidőben, egy leigázott népcsoport fiaként a szegényházban, ahol gondolatban azokat az erdélyi testvéreket sem kerülhettem ki, akik a nyugati világ szemetével díszítik otthonaikat. És fülemben a júdáscsókok csattogásával néztem a vacsorát, mely egyeseknek az utolsót is jelenthette, mely kifordult a szájból, kirázódott a kanálból, mint az árulás, mely félig megrágottan sodródott a hajnali kakasszó felé.

Prošlost je ispred nas Za vreme večere tamo sam sedeo, kao sin jedne ostarele etničke grupe, u sirotištu, gde sam, kao pratnja jedne dame, koja je starog prijatelja njene rastavljene, u inostranstvu ostale mame posetila, lažnim imenom stigao; i pustio sam da mi kaput vonj urina, vonj jeftine cigare, prodoran vonj bede upije, što na večno graktanje, povraćanje tera. Na ekranu prizori rata su se smenjivali: iz daljine i razjarenog spikera čuo kome je svaka druga reč istrebljenje naroda bio. Starci su, ispred njih gurnutu večeru, koja je nekima i zadnja mogla biti... iz svojih kreveta oberučke prihvatili. I tamo sam opet na to morao misliti da rat samo u krevetu – ne u onom, u sirotištu, u onom, kod kuće! – je moguće dobiti, a ne na ratištu, gde jedino bazda leševa može pobediti. Za vreme večere tamo sam sedeo, u ratnoj graji televizije; u halapljivom cmokanju sirotišta, u is- paravanju krezubih otvora sam te opazio, kako sa iskrivljenom aluminijskom kašikom iz koje tekućina stalno se izlila, drhtavim rukama dugo si pokušavao svoja usta pogoditi. I tako sam te netremice gledao, da jedna zalutala čistačica besmisleno šaleći se ti je prišla, srednjim prstom lakat tako podigla da konačno usta pogodiš. Na mađarskom si se zahvalio. Tad sam već bio siguran u to, da uistinu vojvođanski Mađar si ko uzalud traži, čitav život svoja usta uzalud tražio! Možda zbog toga, možda zbog toga, smišljeno, mogao raskrstiti se sa prespektivom. Sa potomcima. Budućnost možda zbog toga je proćerdario, koji put sa poznatih sastajališta i tramvaskih stanica glavnog grada matične zemlje – gde nije mogao stići! – vičući, tako da novo geslo mirne duše bi mogao napisati: PROŠLOST JE ISPRED NAS!, ako iz dna duše ne bi mrzeo neobuzdanu upotrebu prvog lica množine, što štampa koristi. Za vreme večere tamo sam sedeo, kao sin jedne potlačene etničke grupe u sirotištu, gde u mislima nisam ni ona braća iz Transilvanije mogao zaobići koji svoj dom sa smećem zapadnog sveta kite. I dok sam večeru gledao koja je nekima i zadnja mogla biti, koja se iz usta izvrnula, iz kašike se istresla, u ušima su mi Judini poljupci poput izdaje odzvanjali, koja prema jutarnjem oglašavanju petla napola prožvakano se kotrljala. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://mek.oszk.hu/01500/01521/html/#30