Zoran Bognar Albedo, aura, alhemija – Albedó, aura, alkímia

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. –

Albedo, aura, alhemija

Albedo, aura, alhemija…

Albedo je moja crkva – uzvišena molitva sazvežđa ispod kože;
aura je moja ikona – peludni otisak zapisa iz vetra;
alhemija je moj krst – novo raspeće u lavirintu kruga...

Moja religija je proces morskog cvetanja,
totalna katarza od raznoraznih „mitesera, hematoma i malignih tumora”,
u čast školjki potkožnih utopija,
u slavu bisera potkožne kosmogonije...
Moja religija je zapanjujuća jasnoća neizgovorenih reči,
miris besmrtnosti,
anakreontsko uznesenje,
nada poslednje ejdetske slike...

Albedo, aura, alhemija...

Moja religija je večita sumnja u sudbinu palih anđela,
u razloge njihovog pada...
Oduvek sam vezan za njihovu zajednicu
nekakvim maglovitim poverenjem,
sazdanim od logičnih tvrdnji i slutnji,
tako dubokih da su se zbog toga same protivile
jednom za svagda datom objašnjenju...

Albedo, aura, alhemija...

Moj patrijarh je volšebni prestupnik,
gotovo skriven u polusenci,
uz kojeg se priljubljuje svetlost i predumišljaj nepoznatog...
Moj patrijarh je nomad beskraja –
samorodan, nezavistan, nepotkupljiv, slobodan:
čisto srce, bistri um – makropsiha, meritum.
Samo pesak pred nama, izazovni lavirint...
Hodočašće: horizont, ništavilo, pustinja...
Put svetla, vjeruju – Arkadija prizvana.
Tragač, pogled unazad – znatiželja, refleksija.
Senka nije projekcija, već duhovni blizanac –
utočište, spoznaja, klonirani apostol...

Albedo, aura, alhemija....

Kažem:
moja religija je zapunjujuća jasnoća neizgovorenih reči;
moj patrijarh je volšebni prestupnik, nomad beskraja;
albedo je moja crkva – uzvišena molitva sazvežđa ispod kože;
aura je moja ikona – peludni otisak zapisa iz vetra;
alhemija je moj krst na kojem se svakodnevno razapinjem
u lavirintu kruga
i istovremeno pretvaram u zlatni prah...

Beograd, 17. 9. 2004.

Izvor: Zoran Bognar: Srbijo, mogu li da budem tvoj sin, Balkanski književni glasnik Beograd, 2019. str. 105-106.

Albedó, aura, alkímia

Albedó, aura, alkímia...

Albedó a templomom – csillagképek magasztos imádsága a bőr alatt;

aura az ikonom – a szél virágpornyomatú jegyzete;

alkímia a keresztem – a kör útvesztőjében új keresztre feszítés...

Hitem a tengervirágzás folyamata,

megtisztulás a különféle „faggyúcsomóktól, vérrrögöktől, rákos daganatoktól”,

a bőralatti káprázatcsigák dicsőségére,

a bőralatti világegyetem mesterművének tiszteletére...

Hitem a ki nem mondott szavak megdöbbentő tisztasága,

a halhatatlanság illata,

anakreóni mennybemenetel,

az utolsó felidézett képek reménye...

Albedó, aura, alkímia...

Hitem a bukott angyalok sorsába vetett állandó kétkedés,

bukásuk indoklásába...

Öröktől fogva oly mélyről fakadó,

célszerű állításokból és sejtésekből összeállt

ködös bizalommal

kapcsolódom közösségükhöz, amit ők maguk is elleneztek

az egyszer és mindenkorra megadott indokok hallatán...

Albedó, aura, alkímia...

Pátriárkám a félárnyékba rejtett

titokzatos gaztevő,

akihez fény és ismeretlen előre meggondolt szándék simul...

Pátriárkám a végtelen vándora –

öntermékeny, független, megvesztegethetetlen, szabad:

tiszta szív, éles ész – makrópsziché, meritum.

Előttünk csak homok, vonzó útvesztő...

Zarándokút: láthatár, semmiség, pusztaság...

Hiszik, a fény útja – megidézett Árkádia.

Nyomkereső, visszatekintés – kíváncsiság, reflexió.

Az árny nem vetület, szellemiker –

menedék, felismerés, klónozott apostol...

Albedó, aura, alkímia...

Kijelentem:

hitem a ki nem mondott szavak megdöbbentő tisztasága;

pátriárkám titokzatos gaztevő, a végtelen vándora;

albedó a templomom – csillagképek magasztos imádsága a bőr alatt;

aura az ikonom – a szél virágpornyomatú jegyzete;

alkímia a keresztem, melyre a kör útvesztőjében

naponta felfeszítem magam

és ugyanakkor aranyporrá válok...

Belgrád, 2004. 09. 17.

Fordította: Fehér Illés