Simon Simonović Ni traga od vatrice – Tűz sehol

Simon Simonović
Vranje 1946. – Beograd 2020.

Ni traga od vatrice Ne dodiruj me, ne obraćaj mi se više, Ne opominji me šta je dobro, a šta ne, Pusti me da zaspim, kao da se ništa Nije desilo. Ne kinji me, ne mrcvari, Gospode moj, nek odletim, odlepršam, Pokunjen, smrvljen, bez zaokruženog sna. Dobio sam to što jesam, i tačka, Najčešće odoka, a bogme i ponešto Što mi baš lično nije bilo namenjeno. Ostavi mi ovo malo prnja, zavežljaj Ispod levog pazuha i ne pitaj me Za zamršeno klupko u nedrima. Predugo smo zajedno, otkada Bez dodira, primećuješ li, ogrubeli, Sleđeni od pogleda oči u oči: Svukud ugarci, ni traga od vatrice.

Tűz sehol Ne érj hozzám, többé ne szólj hozzám, Ne figyelmeztess arra, mi a jó és mi nem, Hagyj aludni, mintha semmi sem Történt volna. Uram, ne sanyargass, Ne gyötörj, elszállnék, elröppennék, Csüggedten, eltiporva, álom fosztottan. Kaptam amit kaptam, és pont, Csak úgy, szemmértékre, de biz isten itt-ott Azt is, ami szmély szerint nem nekem szánt. Hagyd meg nekem ezt a néhány rongyot, Hónom alatt a köteget és ne kérdezd meg, Keblemben az összekuszált halmaz mit jelent. Túl soká vagyunk együtt, amióta Érintés nélkül, észreveszed-e, eldurvultunk, A szemtől szembeni tekintektől dermedten: Mindenütt csak üszök, tűz sehol. Fordította: Fehér Illés

Izvor: In Zoran Bognar: Novo raspeće Ratkovićevi večeri poezije  Bijelo Polje 2008.