Dušan Radivojević Radosna igra loptom – Vidám játék labdával

Dušan Radivojević Kragujevac 24. mart 1954. –

Radosna igra loptom Uzmeš loptu, pustiš je da padne, da odskoči, ponovo je uzmeš, zavrtiš, pustiš da na tvom prstu cirkuliše, tad je baciš, ona odleti ravno u ruke drugog igrača koji želi dugo da je zadrži, zadržava je, ljubi je, mazi, ne želi da se rastane sa njom, najzad otkida sopstvenu glavu i baca je umesto lopte u prostor, njegovu glavu, njegovu žrtvovanu glavu dočekuje na ispružene dlanove naredni igrač, šutira je, gazi, seda na nju, pravi od nje ni malo loptaste figure, metamorfozira je, dakle, vuče je za uši, za nos, baca u vasionu odakle je požudno, usijanih očiju čeka sledeći igrač – dočekuje je, hvata, grli, a u istom trenutku hvata od nekud prispelu loptu koju je obezglavljeni igrač konačno i ipak izgubio i on, on                        ON ima dve lopte, ni malo slične, dva monumenta, još za života podiže sebi spomenik, stoji ponosno na njemu dok mu na usnama lagano izumire urlik i ti, TI koji si prvi zavrteo, prvi bacio loptu, bacio je da se igraš sa njom, osetiš nešto prazno nešto sasvim prazno i ledeno pod svojim tabanima, pogledaš dole, klecava kolena ti smetaju, ispraviš ih i onda dobro vidiš kako je ispod tebe halapljivo zinulo nebo…

Vidám játék labdával Fogod a labdát, elengeded, essen le, pattanjon, ismét kézbe veszed, megpörgeted, hagyod, ujjadon forogjon, majd eldobod, egyenesen egy másik játékos kezébe, aki hosszan akarja magánál tartani, fogja, csókolja, simogatja, nem akar megválni tőle, végül saját fejét veszi és a térbe labda helyett dobja, fejét, feláldozott fejét kinyújtott karral a következő játékos várja, rugdossa, tapossa, ráül, nem labda formájú figurákat készít belőle, átalakítja, tehát, fülét, orrát cibálja, a világűrbe dobja ahonnan a következő játékos sóvárogva, csillogó szemekkel fogadja – megfogja, öleli, ám abban a pillanatban a valahonnan érkező labdát  is megfogja, melyet a fejétvesztett játékos végre és mégis elveszítette így ő, ő                             Ő két labdát tart, cseppet sem hasonlóakat, két alkotást, még életében önmagának emlékművet állít, büszkén áll rajta míg ajkán lassan elhal a sikoly és te, Te, aki a labdát először pörgetted, dobtad, hogy játszhassál vele, sivárságot érzel talpad alatt valami egészen sivárat és jéghideget, lenézel, remegő térded zavar, kinyújtod és tisztán látod, ahogy alattad mohón nyílik az ég... Fordította: Fehér Illés

Izvor: In Zoran Bognar: Novo raspeće Ratkovićevi večeri poezije  Bijelo Polje 2008.