Nemanja Mitrović Ponekad, jedva čujno – Néha, alig hallhatóan

Nemanja Mitrović Pariz 1960. –

Ponekad, jedva čujno

Ponekad, jedva čujno, ključevi zazvone među

svetovima; nešto nevidljivo, skrivano,

neoprezno se oda. Posle tamnih godina kiša

i plača, vaskrsli je sišao niz dugu u svoj

sunčani zavičaj. Sav u zlatu, budi se na mestu

gde se iznenadio, bez pozdrava i bez bola,

oprostio sa sobom; davno se raspao a beli krst

još brani njegov grob. Nema ničeg čudesnog u

ovom poznom buđenju jer nema sećanja na smrt;

tuđe godine skrio je jedan treptaj njegovog oka.

Ali otkud to da je maločas na golim granama bio

sneg a sada proleće draži pupoljke i kroz

mračno, nabujalo zelenilo veju leptiri?

Izvor: In Zoran Bognar: Novo raspeće Ratkovićevi večeri poezije  Bijelo Polje 2008.

Néha, alig hallhatóan

Néha, alig hallhatóan, a világok között megszólalnak

a kulcsok; óvatlanul valami láthatatlanról, rejtettről

árulkodnak. Az esős, sírással telt, nehéz évek után,

a feltámadott napsütötte hazájába szivárványon

ereszkedett le. Aranyba-vontan, azon a helyen ébred,

ahol meglepődött, köszönés nélkül, fájdalom nélkül

búcsúzott önmagától; régen szétesett, de sírját

a fehér kereszt még őrzi. Ebben a késői ébredésben

semmi csodálni való sincs, hisz a halált emlék nem őrzi;

egy szempillantása idegen éveket rejtett.

De hogyan lehetséges, a csupasz ágakon, ahol nemrég

még hó volt, most ott a tavasz rügyeket fakaszt és

a sötét, buja zöldben lepkék táncolnak?

Fordította: Fehér Illés