Zoran Bognar Srbijo, mogu li da budem tvoj sin – Szerbia, fiad lehetek-e

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. –

Srbijo, mogu li da budem tvoj sin Aleksandru  Bašćareviću I ponovo kažem: Maestro moj, predugo smo okruženi onima koji čine dobre stvari samo onda kada su primorani znajući da dobre stvari nikada ne umiru. Sada znaš i sam da najbolji ovde prolaze najgore. Dozvoljavajući da nas ponižavaju ponižavali smo sami sebe; ponižavajući sami sebe ponižavali smo najbliže... I (ponovo) kažem: kada u čoveku ubijete njegovu pravu prirodu ona se pretvori u svoju suprotnost... Tada privid postaje snažniji od zbilje, a proteza važnija od tela... I kažem: u svojoj samodovoljnosti, ti gordi pripadnici i otpadnici, izgubili su osećaj i za vreme, i za stvarnost, i za fantaziju... Oduvek im je bio miliji prazan prkos, ta šaka ničega, taj čemer zaslepljenosti, nego ikakva snaga i blagostanje... I pitam: Dokle tako? I kuda? I kako... I pitam se ponovo: o, malenkosti ljudskih potreba i veličino ljudskog truda, kako smo mogli odoleti tom iskušenju većem od prokletstva i bola Hipatie, većem od senke Atlantide, vrućem od utrobe vulkana... U bratstvu inata, bunta i uzavrele krvi nismo više mogli ni da mu se pridružimo, ni da se od njega u potpunosti odvojimo, sve dok se noćas Baščar s Prometejevom braćom nije spustio na ušće Beograda i, istovremeno i ponizno i ponosno, upitao: Srbijo, mogu li da budem tvoj sin... Neopravdana krivica nas još uvek zbunjuje, ali napokon smo slobodni i znamo: naša jedina slabost bila je strah od naše snage... Hodočastimo dalje na putu Novog Svetla, bez preterane znatiželje da li će naše ruke skinuti kletvu naših dželata... Veruj mi, Maestro, u toj neizvesnosti nalazi se sva lepota sveta... Beograd, 17. 6. 2015.

Szerbia, fiad lehetek-e   Bašćarević Aleksandar-nak És ismét állítom: Mesterem, túl sokáig vagyunk körülvéve azokkal, akik jót csak akkor tesznek, ha arra kényszerülnek, tudva a jótett sosem hal meg. Most magad is tudod, itt legrosszabbul a legjobbak járnak. Megengedve, hogy megalázzanak bennünket, önmagunkat aláztuk meg; önmagunkat megalázva, a hozzánk legközelebb-állókat aláztuk meg... És (ismét) állítom: ha az ember valós természetét ölitek meg, az ellenkezőjébe vált... Akkor a valóságtól a látomás erősebb lesz, a testtől meg a protézis lesz fontosabb... És állítom: ön-imádatukban, ezek a büszke polgárok és szakadárok, már nem érzékelnek sem időt, sem valóságot, sem képzeletet... Bármi erőtől, jóléttől kedvesebb számukra az üres konokság, a tenyérnyi semmi, az elvakult üröm... És kérdem: Meddig így? És hová? És hogyan... És ismét kérdem: ó, emberi szükségletek kicsinysége és emberi erőfeszítések nagysága, e Hypatia átkától és fájdalmától nagyobb, az Atlantisz árnyékától hatalmasabb, a vulkán-belsőtől forróbb kísértésnek hogyan tudtunk ellenállni... A dac, lázadás és féktelenség szövetségéhez nem tudtunk sem csatlakozni, sem tőle teljesen elszakadni, mindaddig míg ma éjjel Baščar Prométheusz testvéreivel együtt Belgrád torkolatára le nem szállt és egyszerre alázatosan is, büszkén is meg nem kérdezte: Szerbia, fiad lehetek-e... Az alaptalan bűn még mindig zavar, de végre szabadok vagyunk és tudjuk: egyetlen gyengeségünk erőnktől való félelmünk volt... Tovább haladunk az Új Fény útján, különösebben nem kíváncsiskodva, képesek leszünk-e hóhérainkat az átoktól megszabadítani... Mester, hidd el, hogy a világ szép, ebben a bizonytalanságban rejlik... Belgrád, 17. 6. 2015. Fordította: Fehér Illés

Izvor: Zoran Bognar: Srbijo, mogu li da budem tvoj sin Balkanski Književni Glasnik 2019. str. 9-11.