Dijana Tiganj Oh, jesen – Ó, ősz

Dijana Tiganj Prizren 06. februar 1995. –

Oh, jesen

Uvelo lišće na stazama Vilsonovog šetališta svjedočiće

da smo nekada postojali i neki

Mi. 

I ozeblo miholjsko sunce zbog kojeg mi je rumen lice oblilo.

Ili je to bilo zbog blizine tvog daha. 

Neki glas koji je govorio stihove Gorana Tadića i 

"teško mi je jer znam da je i tebi teško...". 

I imigranti čije su nesrećne oči čeznjivo našu sreću gledale 

s one strane Miljacke, 

vidjevši u našim koracima duh slobode. 

Domovinu. I nadu. 

Ulični prodavci nakita i smaragdne naušnice koje si mi stavio na uši i riječi: 

" Za nju."

I trag zuba na lijevom obrazu. 

Zbunjeni pogled kontrolora nakon bijega iz tramvaja jer nijesmo kupili kartu,

ne jer nijesmo imali,

već jer smo voljeli jurcati držeći se za ruke,

I poljubac koji je prigušio smijeh. 

I izdajničko lupanje srca. 

Jer sam bila živa. Jer si bio živ.

Jer smo bili Mi.

Zvuci poznate melodije:" Bio sam jednom novembar..." 

Ukus pečenog kestenja i hladni dah novembra,

i moja ruka u džepu tvog kaputa, 

i usne uz tvoje rame.

Oh, jesen tako prokleto sjeća na tebe... 

Izvor: autor

Ó, ősz

A Vilszon-sétány hervadt levelei bizonyítják

egykor Mi is

voltunk.

Meg volt az arcomat kenyér-pirosra festő későőszi napsugár is.

Vagy közeli leheleted hatása volt.

Netán a Goran Tadić sorait idéző hangé

„sír a lelkem, mert tudom, a tiéd is...”

Esetleg a Miljacka túloldaláról boldogságunkat vágyakozva

néző migránsoké,

akik lépteinkben a szabadság szellemét látták.

Hazát. És reményt.

Az utcai ékszer-kereskedőké, a fülembe tett smaragd függőé, meg a megjegyzésé:

„Övé.”

Meg arcom baloldalán a fog-nyomé.

A villamos-ellenőr szökésünk utáni zavart tekintetéé, jegyet nem vettünk,

nem, nem vettünk,

mert jobban szerettük a kézen-fogva rohanást,

meg a nevetést elfojtó csókot.

Meg a közös szívdobogásé.

Mert éltem. Mert éltél.

Mert Mi voltunk.

Az ismert dallamé: „Egyszer november voltam...”

A sült gesztenye-ízéé, meg a hideg novemberi leheleté,

és a kabátod zsebében lévő kezemé,
meg a válladon nyugvó ajkamé.

Ó, ősz, átkozottul téged idéz...

Fordította: Fehér Illés