Gojko Đogo Aja Sofija – Aja Szófia

Gojko Đogo Vlahović 01. novembar 1940. –

Aja Sofija Bilo je to davno, pradavno, kad je car nad carevima u gradu nad gradovima zidao crkvu nad crkvama. Sjatili se majstori i argati iz celoga carstva i darove doneli moćni i nemoćni. Svak' je doprinosio koliko je mogao i znao a ni car nije štedeo truda ni blaga. U večnosti se ogledao veliki ktitor gledajući kako lavra iz zemlje izrasta i kako se carstvo oko krsta sabija. Uzvisila se svetina i ponizila vlastela ispod komadića nebeskog svoda naslonjena na stubove hrama. Samo car nije mogao da jede ni da spava. Njegova je zadužbina bila bezimena, a on nije znao kakvo ime da joj da. Zalud su se molili časni oci, mucali pesnici i mudraci, nijedno ime nije bilo dostojno Konstantinopolja ni vaseljenskog trona. I jednoga dana, kao što se sve jednom desi, dok je gospodar prerušen u majstora obilazio gradnju i grad, ugleda jednu devojku kako na golim leđima iz udaljenog kamenoloma vuče veliki kamen, pa je, začuđen, upita zašto toliki teret nosi i da li je neko tera da to radi. Devojka nije prepoznala cara, niti je znala ko je i zašto pita za njeno breme, ali smerno reče da je sirota i da ne može ničim drugim doprineti zidanju nebeskog dvora, pa prinosi ovaj kamen u nadi da će joj Gospod oprostiti što ne može darovati ništa više. Ozaren snagom vere, car je upita kako se zove. — Sofija, tiho odgovori ona. A iz crkve odjeknu eho: — Sofija! Sofija! Sofija! Car triput izgovori njeno ime i triput se odazva isti glas ispod ozvezdane kupole. Bio je to gospodnji znak da se ovaj mali dar prima kao najveći. Nadahnut Duhom Svetim, veliki gospodar uze kamen sa devojačkih leđa na svoje rame i povede je u hram da ga zajedno ugrade u oltar i da patrijarh krsti Svetu Sofiju.

Aja Szófia Régen, nagyon régen történt, mikor a császárok császára a városok városában a templomok templomát építette. Mesterek és napszámosok az egész császárságból jöttek, ajándékot tehetősek és szegények is hoztak. Mindenki lehetősége, tudása szerint segített, vagyont, fáradtságot a császár sem féltett. Nézve, a lavra*hogyan nő a földből és a császárság hogyan sodródik a kereszt köré, örökkévalóságba nézett az alapító. Ahogy felemelkedett a szentély, az égbolt egy része alatt oszlopokra támaszkodva nemességet alázott. De a császár nyugodni nem tudott. Alapítványa, a kolostor név nélkül állt, nem tudta, hogyan szólítsa. Hiába imádkoztak szentatyák, dadogtak költők és bölcsek, Konstantinápolyhoz és az uralkodó trónjához méltó egyetlen név sem volt. Egy nap, ahogy minden egy napon történik, az uralkodó mesternek álcázva járta körül az építményt és a várost, egy lányt látott, meztelen hátán a messzi kőfejtőből hatalmas követ vonszolt, csodálkozva kérdezte, ilyen terhet miért cipel, erre ki kényszeríti. A lány a császárt nem ismerte meg, nem tudta ki és miért kérdezi a teher miatt, szerényen mondta, szegény és másként az égi palota építéséhez nem tud hozzájárulni, hát ezt a követ viszi, remélve az Úr megbocsátja, ajándékozni többet nem tud. A hit erejétől megigézve a császár megkérdezte, hogy hívják. – Szófia, felelte csendesen. A templomból meg visszhangzott: – Szófia! Szófia! Szófia! A császár háromszor ejtette ki nevét és a csillagos kupola alatt háromszor ugyanaz a név hallatszott. Isteni jel volt ez, ezt a kis ajándékot a legméltóbbnak tekinti. Szentlélektől ihletetten a nagy uralkodó levette a lány hátáról a követ, vállára vette, a szentélybe vezette, hogy együtt építsék az oltárba, a pátriárka meg Szent Szófiává keresztelje. *lavra – remetecellák sorával szegélyezett folyosók rendszeréből álló görögkeleti kolostor Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://riznicasrpska.net/knjizevnost/index.php?topic=244.0