Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2019. november 25., hétfő

Gojko Đogo Aja Sofija – Aja Szófia


Gojko Đogo Vlahović 01. novembar 1940. –

Aja Sofija

Bilo je to davno, pradavno,
kad je car nad carevima
u gradu nad gradovima
zidao crkvu nad crkvama.

Sjatili se majstori i argati
iz celoga carstva
i darove doneli moćni i nemoćni.
Svak' je doprinosio koliko je mogao i znao
a ni car nije štedeo truda ni blaga.

U večnosti se ogledao veliki ktitor
gledajući kako lavra iz zemlje izrasta
i kako se carstvo oko krsta sabija.
Uzvisila se svetina i ponizila vlastela
ispod komadića nebeskog svoda
naslonjena na stubove hrama.

Samo car nije mogao da jede ni da spava.
Njegova je zadužbina bila bezimena,
a on nije znao kakvo ime da joj da.
Zalud su se molili časni oci,
mucali pesnici i mudraci,
nijedno ime nije bilo dostojno
Konstantinopolja ni vaseljenskog trona.

I jednoga dana,
kao što se sve jednom desi,
dok je gospodar prerušen u majstora
obilazio gradnju i grad,
ugleda jednu devojku
kako na golim leđima
iz udaljenog kamenoloma
vuče veliki kamen,
pa je, začuđen, upita
zašto toliki teret nosi
i da li je neko tera da to radi.

Devojka nije prepoznala cara,
niti je znala ko je i zašto pita
za njeno breme,
ali smerno reče da je sirota
i da ne može ničim drugim doprineti
zidanju nebeskog dvora,
pa prinosi ovaj kamen
u nadi da će joj Gospod oprostiti
što ne može darovati ništa više.

Ozaren snagom vere,
car je upita kako se zove.
— Sofija, tiho odgovori ona.
A iz crkve odjeknu eho:
— Sofija! Sofija! Sofija!

Car triput izgovori njeno ime
i triput se odazva isti glas
ispod ozvezdane kupole.
Bio je to gospodnji znak
da se ovaj mali dar prima kao najveći.

Nadahnut Duhom Svetim, veliki gospodar
uze kamen sa devojačkih leđa
na svoje rame
i povede je u hram
da ga zajedno ugrade u oltar
i da patrijarh krsti
Svetu Sofiju.

Aja Szófia

Régen, nagyon régen történt,
mikor a császárok császára
a városok városában
a templomok templomát építette.

Mesterek és napszámosok
az egész császárságból jöttek,
ajándékot tehetősek és szegények is hoztak.
Mindenki lehetősége, tudása szerint segített,
vagyont, fáradtságot a császár sem féltett.

Nézve, a lavra*hogyan nő a földből
és a császárság hogyan sodródik a kereszt köré,
örökkévalóságba nézett az alapító.
Ahogy felemelkedett a szentély, az égbolt
egy része alatt oszlopokra támaszkodva
nemességet alázott.

De a császár nyugodni nem tudott.
Alapítványa, a kolostor név nélkül állt,
nem tudta, hogyan szólítsa.
Hiába imádkoztak szentatyák,
dadogtak költők és bölcsek,
Konstantinápolyhoz és az uralkodó trónjához
méltó egyetlen név sem volt.

Egy nap,
ahogy minden egy napon történik,
az uralkodó mesternek álcázva
járta körül az építményt és a várost,
egy lányt látott,
meztelen hátán
a messzi kőfejtőből
hatalmas követ vonszolt,
csodálkozva kérdezte,
ilyen terhet miért cipel,
erre ki kényszeríti.

A lány a császárt nem ismerte meg,
nem tudta ki és miért kérdezi
a teher miatt,
szerényen mondta, szegény
és másként az égi palota
építéséhez nem tud hozzájárulni,
hát ezt a követ viszi,
remélve az Úr megbocsátja,
ajándékozni többet nem tud.

A hit erejétől megigézve
a császár megkérdezte, hogy hívják.
– Szófia, felelte csendesen.
A templomból meg visszhangzott:
– Szófia! Szófia! Szófia!

A császár háromszor ejtette ki nevét
és a csillagos kupola alatt
háromszor ugyanaz a név hallatszott.
Isteni jel volt ez,
ezt a kis ajándékot a legméltóbbnak tekinti.

Szentlélektől ihletetten a nagy uralkodó
levette a lány hátáról a követ,
vállára vette,
a szentélybe vezette,
hogy együtt építsék az oltárba,
a pátriárka meg
Szent Szófiává keresztelje.

*lavra – remetecellák sorával szegélyezett folyosók rendszeréből álló görögkeleti kolostor

Fordította: Fehér Illés
Izvor: http://riznicasrpska.net/knjizevnost/index.php?topic=244.0


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése