Stefan Višekruna Pauk ili čovjek ? – Pók vagy ember?

Stefan Višekruna Trebinje 9. decembar 1991. –

Pauk ili čovjek ? Dan pulsira u oklopu vremena i prostora, guta sa neutaživim apetitom minute i sate, a kiša pada kao da plače ojađenog srca. Preko staroga bijeloga zida prekrivenoga ogavnim blatom i mrljama od vlage, sa vojničkom strogošću i opreznošću suzdržano ide pauk pomalo turobno motreći i odlučno na svoj plijen sa hiljadu očiju. Metamorfoza klepsidre projavljuje se i iščezava ko mreža koju pauk plete u vazduhu i zatreperi u pepelu i vaskrsne ko feniks sa rješenošću paukolikog čovjeka da se uspne u mrežu i osvešta je ponositom ljubavlju koja mu je sudjena. I dugo, dugo čeka, zapliće se ko zna kuda, hodi po hodnicima vremenske i vanvremenske svijesti, pitajući se da li je pauk, ili čovjek, ili oboje? Krsti se u pauka, spava sa paucima, orodi se sa paucima, zaklinje se svojom mrežom kojoj jedino vjeruje i tako često u prokletim sumnjama gore mu zenice beonjača krvavih i tvrdi da je ipak samo čovjek. Zamišlja svoju končinu, ispija mutljag providjenja za doručak i ručak, a samo za večeru pojede poneku urmu da zasladi. Stavlja na glavu maske mitskih bića i razjaren što je paukoliki čovjek ili možda samo pauk ? Kida se, sabira i tamnoput od Sunca sanja more, prognanik bezdomni sakuplja kosti i nešto slatko nalik na med, pitajući se samo šta li je to on pauk ili čovjek, ili oboje ? Niti pauk zna da je čovjek, niti bi ikad igdje priznao da je to baš on, niti čovjek zna da je paukolik, niti bi ikad igdje priznao vo vjeki da ima u njemu paukove krvi. Smutnja, slutnja, ćutnja I nekakva tanana svijest čovjeka o svom postojanju ne muči pauka, već ga goni da hrli nezadrživo svome plijenu i žrtvi na bijelome zidu prekrivenim ogavnim blatom i mrljama od vlage, nešto šapuće paukolikom čovjeku sa hiljadu očiju u njegovoj izbi da ne zna, ko je, šta je i da puko nagađanje samo ide mu od ruke, i on ostaje sa svojim teškim predosjećanjem plamene rijeke čiji plamen žari i zapljuskuje i čeka, čeka pod Suncem ili Mjesecom ? Proljećna kiša pljušti žedno po zemlji, ptice ne prestaju slavosloviti, žeđam ulicama i tražim voljene korake, strasti su vojska u oblaku dima koja igra tango u zgrčenim osmjesima, razmišljam o Danilu Kišu geniju književnosti, ljubim ga zadivljeno razdraganim očima, kažu da presušene rijeke noću plaču pijane u zadimljenim krčmama, kažu da te još uvijek nasmijanu ljubim u buđenju novoga dana, teška stopala ljudi žure na posao, nije to metafizika, ja sam opijeni inok zaglavljen u mitarstvima, vrijeme života i smrti pleše i tutnji ko parobrod u ušima, klinička smrt hara bjesomučno u mističnim obeliscima.

Pók vagy ember? Az idő és a tér szorításában dobog a nap, olthatatlan étvággyal nyel perceket és órákat, a zuhogó eső meg keserű szívzokogás. Az undorító sárral bekent és nyirkos, vízfoltokkal tele ódon fehér falon áldozatát ezer szemmel, komoran, határozottan kémlelve, harcos-szigorral, óvatosan, visszafogottan mászik a pók. A vízóra átváltozása a levegőben pók által szőtt hálóként jelenik meg és tűnik el, rezdül a hamuban, tűzmadárként, pókszerű ember elszántságával kel életre, a hálóba kapaszkodva a sors által rárótt büszke szeretettel tér magához. És hosszan, hosszan vár, ki tudja, merre kószál, a jelen és időn-túli eszmélet folyosóin sétálva kérdi pók-e vagy ember, vagy mindkettő? Pókként keresztelkedik, pókokkal alszik, pókokkal rokon, saját hálójára esküszik, egyedül abban bízik, átkozott kételyekkel küzdve szembogara lángol, szemfehérje véres és állítja, mégis csak ember. Elképzeli végzetét, reggelire, ebédre látomás-csalást kortyolgat, édességként egy-egy szem datolyát csak vacsora után fogyaszt. Fejére mondabeli alakok álarcát rakja és feldúlt, mert pókszerű ember, vagy talán csak pók? Töri magát, oszt és szoroz, napbarnítottan a tengerről álmodik, hajléktalan üldözöttként csontokat és valami mézre hasonlító édességet gyűjt, önmagától kérdi, vajh ki, pók vagy ember, vagy mindkettő? A pók sem tudja, hogy ember, ám sosem ismerné el, hogy pont ő az, az ember sem tudja, hogy pókszerű, ám sosem ismerné el, hogy pókvére van. Cselszövés, sejtés, csend, Az ember saját létéről való derengő tudata a pókot nem érdekli, csak üldözi, feltartóztathatatlanul rohan az undorító sárral bekent, nyirkos, vízfoltokkal tele fehér falon lévő zsákmánya, áldozata felé, súg valamit az ezerszemű pókszerű embernek, viskójában valójában nem tudja ki, mi, a találgatás viszont lételeme és saját környezetében marad a lángoló folyó súlyos előérzetével, lángja éget és csapkod és vár, vár a Nap vagy a Hold alatt? Tavaszi eső áztatja a szomjazó földet, a madarak vég nélkül ünnepelnek, az utcákon szomjúság gyötör, szeretett lépteket keresek, a füstfelhőben az indulatok sokasága görcsberándult mosollyal táncol, Kiš Danilóra, az irodalom-zsenire gondolok, csillogó szemekkel, megigézve csókolom, állítják, a kiszáradt folyók éjjel füstös kocsmákban részegen sírnak, állítják, az új nap hajnalán még mindig mosolyogva csókollak, súlyos léptekkel sietnek az emberek munkahelyükre, ez nem metafizika, purgatóriumban rekedt, ittas, társtalan lélek vagyok, táncot jár és fülemben gőzhajóként dobog az élet és a halál, misztikus obeliszkekben fékezhetetlenül pusztít a klinikai halál. Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://hiperboreja.blogspot.com/2018/06/poezija-stefan-visekruna.html