Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2019. december 11., szerda

Stefan Višekruna Pauk ili čovjek ? – Pók vagy ember?


Stefan Višekruna Trebinje 9. decembar 1991. –

Pauk ili čovjek ?

Dan pulsira u oklopu vremena i prostora,
guta sa neutaživim apetitom
minute i sate,
a kiša pada kao da plače ojađenog srca.
Preko staroga bijeloga zida
prekrivenoga ogavnim blatom
i mrljama od vlage,
sa vojničkom strogošću i opreznošću
suzdržano ide pauk
pomalo turobno motreći
i odlučno na svoj plijen sa hiljadu očiju. Metamorfoza klepsidre
projavljuje se i iščezava ko mreža
koju pauk plete u vazduhu
i zatreperi u pepelu
i vaskrsne ko feniks
sa rješenošću paukolikog čovjeka
da se uspne u mrežu
i osvešta je ponositom ljubavlju
koja mu je sudjena.

I dugo, dugo čeka,
zapliće se ko zna kuda,
hodi po hodnicima
vremenske i vanvremenske svijesti,
pitajući se da li je pauk, ili čovjek, ili oboje?
Krsti se u pauka, spava sa paucima,
orodi se sa paucima,
zaklinje se svojom mrežom
kojoj jedino vjeruje
i tako često u prokletim sumnjama
gore mu zenice
beonjača krvavih
i tvrdi da je ipak samo čovjek.
Zamišlja svoju končinu,
ispija mutljag providjenja
za doručak i ručak,
a samo za večeru pojede
poneku urmu da zasladi.
Stavlja na glavu
maske mitskih bića
i razjaren što je paukoliki čovjek
ili možda samo pauk ?

Kida se, sabira
i tamnoput od Sunca sanja more,
prognanik bezdomni sakuplja kosti
i nešto slatko nalik na med,
pitajući se samo
šta li je to on pauk ili čovjek, ili oboje ?
Niti pauk zna da je čovjek,
niti bi ikad igdje priznao
da je to baš on,
niti čovjek zna da je paukolik,
niti bi ikad igdje priznao vo vjeki
da ima u njemu paukove krvi.
Smutnja, slutnja, ćutnja
I nekakva tanana svijest čovjeka
o svom postojanju ne muči pauka,
već ga goni da hrli nezadrživo
svome plijenu
i žrtvi na bijelome zidu
prekrivenim ogavnim blatom
i mrljama od vlage,
nešto šapuće paukolikom čovjeku
sa hiljadu očiju
u njegovoj izbi da ne zna,
ko je, šta je i da puko nagađanje
samo ide mu od ruke,
i on ostaje sa svojim
teškim predosjećanjem
plamene rijeke
čiji plamen žari i zapljuskuje
i čeka, čeka pod Suncem ili Mjesecom ?

Proljećna kiša
pljušti žedno po zemlji,
ptice ne prestaju
slavosloviti,
žeđam ulicama i
tražim voljene korake,
strasti su vojska u
oblaku dima koja igra
tango u zgrčenim
osmjesima,
razmišljam o Danilu Kišu
geniju književnosti,
ljubim ga zadivljeno
razdraganim očima,
kažu da presušene rijeke
noću plaču pijane u
zadimljenim krčmama,
kažu da te još uvijek
nasmijanu ljubim
u buđenju novoga dana,
teška stopala ljudi
žure na posao,
nije to metafizika,
ja sam opijeni inok
zaglavljen u mitarstvima,
vrijeme života i smrti
pleše i tutnji ko parobrod
u ušima,
klinička smrt
hara bjesomučno u
mističnim obeliscima.

Pók vagy ember?

Az idő és a tér szorításában dobog a nap,
olthatatlan étvággyal nyel
perceket és órákat,
a zuhogó eső meg keserű szívzokogás.
Az undorító sárral bekent
és nyirkos, vízfoltokkal tele
ódon fehér falon
áldozatát ezer szemmel, komoran,
határozottan kémlelve,
harcos-szigorral, óvatosan,
visszafogottan mászik a pók.
A vízóra átváltozása
a levegőben pók által szőtt
hálóként jelenik meg és tűnik el,
rezdül a hamuban,
tűzmadárként, pókszerű ember
elszántságával kel életre,
a hálóba kapaszkodva
a sors által rárótt
büszke szeretettel tér magához.

És hosszan, hosszan vár,
ki tudja, merre kószál,
a jelen és időn-túli eszmélet
folyosóin sétálva
kérdi pók-e vagy ember, vagy mindkettő?
Pókként keresztelkedik, pókokkal alszik,
pókokkal rokon,
saját hálójára esküszik,
egyedül abban bízik,
átkozott kételyekkel küzdve
szembogara lángol,
szemfehérje véres
és állítja, mégis csak ember.
Elképzeli végzetét,
reggelire, ebédre
látomás-csalást kortyolgat,
édességként egy-egy szem datolyát
csak vacsora után fogyaszt.
Fejére mondabeli alakok
álarcát rakja
és feldúlt, mert pókszerű ember,
vagy talán csak pók?

Töri magát, oszt és szoroz,
napbarnítottan a tengerről álmodik,
hajléktalan üldözöttként csontokat és
valami mézre hasonlító édességet gyűjt,
önmagától kérdi,
vajh ki, pók vagy ember, vagy mindkettő?
A pók sem tudja, hogy ember,
ám sosem ismerné el,
hogy pont ő az,
az ember sem tudja, hogy pókszerű,
ám sosem ismerné el,
hogy pókvére van.
Cselszövés, sejtés, csend,
Az ember saját létéről való
derengő tudata a pókot nem érdekli,
csak üldözi, feltartóztathatatlanul
rohan az undorító sárral bekent,
nyirkos, vízfoltokkal tele fehér falon
lévő zsákmánya,
áldozata felé,
súg valamit az ezerszemű
pókszerű embernek,
viskójában valójában nem tudja
ki, mi, a találgatás
viszont lételeme
és saját környezetében marad
a lángoló folyó
súlyos előérzetével,
lángja éget és csapkod
és vár, vár a Nap vagy a Hold alatt?

Tavaszi eső
áztatja a szomjazó földet,
a madarak vég nélkül
ünnepelnek,
az utcákon szomjúság gyötör,
szeretett lépteket keresek,
a füstfelhőben
az indulatok sokasága
görcsberándult mosollyal
táncol,
Kiš Danilóra,
az irodalom-zsenire gondolok,
csillogó szemekkel,
megigézve csókolom,
állítják, a kiszáradt folyók
éjjel füstös kocsmákban
részegen sírnak,
állítják, az új nap hajnalán
még mindig
mosolyogva csókollak,
súlyos léptekkel sietnek
az emberek munkahelyükre,
ez nem metafizika,
purgatóriumban rekedt, ittas,
társtalan lélek vagyok,
táncot jár és fülemben
gőzhajóként dobog
az élet és a halál,
misztikus obeliszkekben
fékezhetetlenül pusztít
a klinikai halál.

Fordította: Fehér Illés
Izvor: https://hiperboreja.blogspot.com/2018/06/poezija-stefan-visekruna.html

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése