Szabó Palócz Attila Katalektikusan – Katalektično

 

Szabó Palócz Attila Zenta 1971. november 30. –

Katalektikusan
 
                                          a költő köszöntése
 
csak tolnai képes
la fontaine-nek nevezni el egy mezei egeret
s az istráng fekete szalagjait
tanulmányhoz kötni, szorosan rögzíteni,
mint a küllők árnyjátéka az éjszakák
tompa városi lámpáinak fényében, oly expresszív,
mint a hajnalban az utcán elfutó cigánylányok,
vagy hátrahagyott gyermeteg lábnyomuk a porban,
fuvallat cincálja most, de rálicitál a meteorológia…
csak tolnai képes megmérni a békák vérnyomását
a márványépületek közt,
hol a rossz álmaiból ébredező városra omlik a kétely,
s agyon is nyomja talán a talány állványzatán,
keresve a sólyom pulzusát
a hüllők EKG-ján,
a zebra, a marabuk, a pelikánok, s oroszlánék
Röntgen-képein
azt a tűréshatárt, a megfoghatatlan szerzői kézjegyet,
ami képzőművészetté lényegíti,
avatja – minősíti át – a festék vegytanát,
mert vérrel kellene festeni,
arcokat, mosolygót, tébolyt, makacskodót, napocskát,
hogy harmadnapra megbarnulva színesítse át
a tömött fehér zsákokat a cigánylányok kezében,
fodrosítsa, díszesítse, ékesítse fel
a halál rezgő zöld kesztyűjének márvány árnyékát,
a torta gyertyadombján égetve meg magát,
mert kettő van,
s ízesítem gondos, zsenge, szaftos jajszavakkal
a köldökpórázba égetett tenyérnyi vakolatot,
hulló, málló, salétromos, füstködös termekben felázott ér,
talán folyóink egyike tévedt el ennyire parttalan,
szüntelen áramlással mosva magába, hömpölygetve
tornyunk ábrázatát, barokkos kínt, szecessziós keservet,
mert csak tolnai képes együtt nevetni a húsevő virággal,
cérnasugarakba fonódni rezzenéstelen arccal,
ahogy immár kilábalunk az őszből, jön a tél is
csakhamar,
a havat pedig
a havat pedig
a havat pedig
az idén is…
ahogy az évek múlása ritmust ad a hólapátnak,
ki kell takarítani a kertet, az udvart, a tájat…
amelyben a homokzsákok most is csak arra kellenek,
hogy azokkal püföljék az egek a vizet,
dölyf hullámokat szabadítva rá
megannyi álmatlan éjszakánkra,
melyekben Orpheusz a nyitott ablaknál
jegyzeteit rendezgetve igyekszik
felhúrozni, s versenyre kelni
a korszerű fegyverek és a női lábbelik formájával,
miközben a cseresznyevilág újfent lángra kap,
spontán égésben, spontán ellobbanásban,
spontán abortuszban,
spontán vetélésben, spontán tévedésben,
igyekszik túlnőni a kád zöld forrásán,
s amint kilép, a meder szűkre,
még ennél is szűkebbre már nem szabhatja,
még ennél is szűkebbre, minden eddig látottnál
szűkebbre,
minden elképzelhetőnél és a nagyváros rémálmainak
csendjébe
vizionált képzeteknél is szűkebbre az éj zöld deltáját,
csak tolnai képes térdig süllyedni a forró homokba
a palatetőn futva, s ha megszólal a csatorna
barackmagillatú kürtjének hangján
a hermelinnyomok selyemhúrjának himnusza,
majd új lantját is megpendíti tán…
 
…igen, itt találtuk hajdan azt a gerlekoponyát!
lidércfény vált belőle
lidércfénnyé lényegülve…
s vér hullámzik azóta is a porcelánszarvasban
 
…igen, itt találtuk hajdan azt a gerlekoponyát!
tolult fel torkunkon már csak látványától is a nyák,
cseleztünk vadakkal nagy-nagy rakományt,
amely lerakódott, mint a zálog…
 
s ma még utolszor,
utoljára ím…
a zálogház lépcsőjén ülve látjuk még, hogy ide látszik
az
ARARÁT
százszor megismételve
százszor megismételve
százszor megismételve
 
Forrás: https://szabadmagyarszo.com/2017/02/12/katalektikusan/?fbclid=IwAR2PE5ggHOOQj-Ew7Pgn0y6o7E-Qjs8Mozwdc5CyCEdy9VVSr4RI301ouRk
 
 
Katalektično
 
                                          čestitka pesniku
 
tek tolnai¹ je sposoban
jednog poljskog miša la fontenom nazvati
i crne trake štrange
sa studijom povezati, čvrsto fiksirati,
ekspresivan je poput igra senki žbica
u prigušenom noćnom svetlu uličnih svetiljki,
poput ciganki koje zorom ulicom beže,
ili u prašini ostavljeni njihovi detinjasti otisci stopala,
sad lahor ga drmusa, ali svoje i meteorologija doda…
tek tolnai je sposoban tlak krvi žaba
između mramornih zgrada izmeriti,
gde sumnja iz ružnog sna probuđenog grada pada
i na postolju omame možda i zgnječi
tražeći na EKG-u gmizavaca
puls sokola
na RTG snimcima
zebra, marabua, gemova i lavova
onu granicu trpljenja, neuvatljiv paraf autora
koji hemiju boja u likovnu umetnost
promovira – prekvalificira – uzdigne,
jer slikati krvlju bi trebalo,
lica, osmehnuta, bezumlje, okorelost, sunce,
da trećeg dana u rukama cigančica
natrpane bele džakove u braun prefarba,
sebe na brežuljku sveća torte oprživši
mramornu senku zelene rukavice smrti
nabora, krasi, kiti,
jer dva su,
i u povraz pupka urezanu žbuku veličine dlana
brižljivim, nežnim, sočnim rečima jauka solim,
u trošnim, salitrastim, zadimljenim odajama razmekšana žila
možda je jedna od naših bez korita toliko zalutala reka
koja obraz naše kule, baroknu patnju, secesijsku jad
sa neprekidnim tokom upija, u sebi sapira,
jer tek tolnai je sposoban sa cvetom mesožderom zajedno slaviti,
okamenjenim licem u zrake konca se uplesti,
evo već i jesen napuštamo te uskoro i zima
stiže,
a sneg pak
a sneg pak
a sneg pak
i ove godine…
kako prolaz godina lopati za sneg ritam daruje,
vrt, dvorište, okolinu očistiti treba…
u kojoj džakovi sa peskom samo su za to potrebni
da neba vodu sa time mlate,
kako bi sa gordim talasima
bezbroj naših neprospavanih noći preplavili
u kojima Orfej uz otvoren prozor
sređivajući svoje zabeške nastoji
sa formama modernih oružja i ženskih čarapa
u koštac se hvatati,
svet trešnje ponovo plamtiti počinje,
u spontanom gorenju, spontanom izgaranju,
spontanom abortusu,
spontanom pobačaju, spontanom prividu,
nastoji zelen izvor kade prerasti
i čim istupi, zelenu deltu noći
korito tesno, od toga tesnije, još
i od toga tesnije, od dosad viđenog
tesnije,
od svega zamišljenog i u tišinu more
velegrada
zamišljenih utvara tesnije krojiti više ne može,
tek tolnai je sposoban na krovu od škriljaca trčeći
u vruć pesak se utonuti, i ako se glasom
roga mirisa koštica kajsije kanala
himna svilene žice tragova hermelina oglasi,
možda će i na novom lantu zasvirati…
 
…da, nekad smo i onu lobanju grlice tu našli!
od nje varljiva svetlost je nastala
u varljivu svetlost pretvorivši…
u jelenu od porculana od onda krv talasa
 
…da, nekad smo i onu lobanju grlice tu našli!
već od samog prizora nam se u ustima slina skupila,
golem tovar smo sa zverima zavaravali
što se kao zaloga sleglo…
 
i još jednom zadnji put,
evo poslednji put…
sedeći na stepeništu zalagaonice još vidimo, vidi
se
ARARAT
sto puta ponovljeno
sto puta ponovljeno
sto puta ponovljeno
 
¹Oto Tolnai (Tonai Ottó 1940. – ) višestruko nagrađen mađarski pisac, pesnik. Živi u Srbiji.
 
Prevod: Fehér Illés