Zoran Bognar Rodni grade – Szülővárosom

 

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. –

Rodni grade moj
u bolu, u tišini,u Propileju
 
Evo,
došao je i ovaj dan
kada se rastajemo nas dvoje,
rodni grade moj...
Odstranili su te iz mene
kao žučnu kesu s kamenom.
Kao da nikad nismo ni postali krug.
Još uvek smo dvoje u jednom,
ali ne celina i ne isto,
zajedno ali odvojeni svetovi
kao krv i kost, domaćin i gost...
Dao si mi život – život sam ti dao,
rodni grade moj.
Dali smo sve od sebe
i ostali ranjeni i uznemireni
našim opitima,
našim opisima,
našim snovima...
Ne mogu više ni da razumem
ni da prihvatim
kako i dalje neguješ i podržavaš
one koji nas vole
a koji to ne znaju da pokažu
i
one koji nas ne vole
i koji to ne znaju da prikriju.
Ne mogu više da dišem
i živim s tim
da je ovde istina
ono što se iznosi šapatom a ne glasnim govorom.
Ništa neuobičajeno:
ja sam samo još jedan od onih
koji umiru neshvaćeni u svom rodnom gradu
u tesnacu
između satane i sutona,
bluda i zabluda, prokletstva i sudbine,
između raskola i raspleta,
lidera i dilera,
bogova i robova...
I šta sad? I kako dalje? I kuda...
...kad priroda više ne trpi
logiku usamljeništva;
kad žudim za motivom
koji asocira na pokret...
Ostaje mi još samo,
rodni grade moj,
da verujem
u božji kantar, blagostanje i Put svetlosti,
jer onaj koji veruje nalazi život
i tamo gde ga drugi ne vide:
u bolu, u tišini, u Propileju...
 
Vukovar, 4-25. 4. 2010.
 
Izvor: https://www.literaryworkshopkordun.com/latinica/strana/1550/rodni-grade-moj
 
 
Szülővárosom
fájdalomban, csendben, Propülaiában
 
Íme,
ez a nap is eljött,
mi ketten elválunk,
szülővárosom…
Holmi epezacskóként tele kövekkel
távolítottak el belőlem.
Mintha kört sosem alkottunk volna.
Még mindig ketten egy vagyunk,
de nem egészen és nem ugyúgy,
együtt, de két elválasztott világ,
mint vér és csont, vendéglátó és vendég…
Életet adtál – életemet neked adtam,
szülővárosom.
Átadtuk magunkat
és sebesültek és zaklatottak maradtunk,
kísérleteinkkel,
irományainkkal,
álmainkkal…
Sem megérteni, sem elfogadni
nem tudom azt,
ahogy továbbra is azokat gondozod, támogatod,
akik szeretnek bennünket
de kimutatni nem tudják
és
azokat is, akik nem szeretnek bennünket
és ezt leplezni nem tudják.
Nem tudok többé
azzal együtt élni,
hogy itt az az igazság,
amit suttogva mondanak és nem a nyílt beszéd.
Semmi szokatlan:
csak egy vagyok azok közül,
akik szülővárosukban, a szorosban
meg nem értetten halnak meg,
démon és alkony,
feslettség és tévedés, átok és sors között,
szakadás és kibontakozás,
vezérek és dílerek között,
istenek és fegyencek…
És most? Hogyan tovább? És merre…
…mikor a természet a magány
logikáját többé nem tűri;
indítékra vágyok,
ami indulást sugall…
Ami számomra még marad,
szülővárosom,
hogy higgyek
az isteni biztatásban, a jólétben, a fény Útjában,
mert az, aki hisz, ott is
életet talál, ahol mások nem:
a fájdalomban, a csendben, Propülaiában…
 
Vukovár, 2010. 4. 4-25.
 
Fordította: Fehér Illés