|
Do poslednjeg slova
U kupatilu sam.
Stojim nad umivaonikom. U ruci mi otvorena knjiga. Pokušavam da je odložim na policu, ali
ona se opire. Kao da je
srasla s
dlanovima. Nisam u stanju
ni da je sklopim koliko
je odrvenela. Tresem
rukama kao sumanut. Ništa! Zastajem u lažnoj
smirenosti. U očaju
hvata me obamrlost. Gotovo sam spreman da odustanem i prepustim toj čudnoj, nepoznatoj sili. Ali život je čudo. Ne dopušta
nam da živimo bez uzbuđenja. Odjednom osećam pokretljive ruke. Knjiga
omekšava i slobodno klizi preko
dlanova. Preneražen posmatram kako iz nje počinju
da cure slova
i obrušavaju se u slivnik. Desnicom pokušavam da ih zaustavim i vraćam natrag na stranice, trpam
ih bez reda, ali
uzalud. Knjiga se dodatno
uzjoguni i poče da lista stranice mimo moje volje,
a slova mlazom
prelivaju preko šake
i nestaju u slivniku. Do poslednjeg slova! Hoću da odložim ogoljenu
knjigu koja, onako bez slova,
liči na palimpsest. Ali ona u tom trenutku prelazi
u tekuće stanje
i treskom se sruči u slivnik pokupivši pritom nekoliko slučajno preostalih slova.
Ruke su mi mokre, a da nisam otvorio
slavinu. Sklapam oči u neverici.
Ovo je božji
znak! Bog me mrzi ili me prezire. Pogrešno. Bog ne zna šta je mržnja. Samo mi
daje znak da život posmatram otvorenih očiju. Ipak, prečesto dopušta mržnju.
Zašto?
– Upravo zato
jer ne zna šta je to! – huči među slovima zarobljen glas iz slivnika.
Znači Bog
nije svemoćan. Previše sam srčan i previše razmišljam. Nesiguran sam. Mnogo
govori i za i protiv. Redak je celovit čovek. Um i srce nisu u balansu. Ili
vuče konce jedno ili drugo. Ako bi vukli ravnomerno onda je to savršenstvo.
A, da li savršenstvo postoji.
Zidni
časovnik otkucava pun sat. Otvaram oči i gledam ruke koje drže otvorenu
knjigu. Listam. Sva slova su tu, uredno poredana kao postrojeni vojnici na
jutarnjoj smotri. Ruke mi više nisu mokre. Gledam u slivnik i upoređujem ga s
trajanjem života. Knjigu sklapam. Ne, neću da budem zarobljenik svojih
strahova.
Neka ostanu
u snovima.
|
Az utolsó betűig
A fürdőszobában vagyok. A mosdó előtt
állok. Kezemben nyitott könyv. A polcra szeretném tenni, de ellenáll. Mintha
tenyeremhez nőtt volna. Még összecsukni sem tudom, annyira merev.
Eszeveszetten rázom. Semmi! Megállok, nyugodtságot színlelve.
Kétségbeesésemben elernyedek. Már-már feladtam és átengedtem magam ennek a
furcsa, ismeretlen erőnek. De csoda az élet. Hisz izgalmak nélkül nem lét a
lét. Íme, kezem ismét mozgékony. A könyv ismét puha, tenyeremen szabadon
csúszik. Megrökönyödve nézem, ahogy folynak belőle a betűk és eltűnnek a
lefolyóban. Jobb kezemmel próbálom a folyamatot megakadályozni és a betűket
az oldalakra visszaterelni. Minden rendszert mellőzve gyömöszölöm őket,
mindhiába. A könyv ismét makacs, akaratom ellenére lapozok, a betűk meg
tenyeremen lecsorogva a lefolyóban végzik. Az utolsó betűig! Félre szeretném
tenni az immár betű nélküli, palimpsestre
hasonlító könyvet. De abban a pillanatban cseppfolyóssá válik és a véletlenül
megmaradt betűket összeszedve, nagy csobbanással a lefolyóba zuhan. Kezem a
nélkül nedves, hogy a csapot kinyitottam volna. Hitetlenkedve hunyom be
szemem.
Ez isteni jel! Isten vagy gyűlöl, vagy
megvet. Tévedés. Isten nem tudja, mi a gyűlölet. Csak jelezte, nyitott
szemmel járjak a világban. Mégis, a gyűlöletet túl gyakran engedélyezi.
Miért?
– Pontosan azért, mert nem tudja, mi az!
– harsog a lefolyóból a betűk által foglyul ejtett hang.
Tehát isten nem mindenható. Túl érzékeny
vagyok, és túl sokat gondolkodok. Bizonytalan vagyok. Sok az érv és az
ellenérv. Ritka az egész ember. Hiányzik az értelem és a szív összhangja. A
szálakat vagy az egyik, vagy a másik mozgatja. Ha egyformán húznák, az maga a
tökély lenne. De létezik-e tökély.
A falióra teljes órát jelez. Kinyitom
szemem, a könyvet tartó kezem nézem. Lapozok. Ott vannak a betűk, a reggeli
szemlére felsorakozott katonákként sorba állítva. Nézem a lefolyót, az
élettartammal hasonlítom össze. Becsukom a könyvet. Nem, félelmeim rabjává
nem akarok válni.
Maradjanak a betűkben.
Fordította:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése