Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2021. november 20., szombat

Dušan Savić Ogledalo – A tükör

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Ogledalo
 
     Pre nekoliko dana dočekao sam penziju. Došlo je vreme zasluženog odmora. Sada ću moći da se bavim samo onim što želim. Tako sam mislio tih prvih dana. Rešenje kao da se udaljavalo od mene. I dalje ustajem rano i pre žene zauzimam kupatilo. Nedostaje mi posao. Mrzeo sam ga misleći da je uzrok mog nezadovoljstva.
     Mesecima me mučila nesanica. Počele su da me plaše misli. Ljudi se plaše... Najviše smrti. Ali, strah od života najgori je i najopasniji. On je taj koji vodi u nestanak. Sve strahove koje smo stekli u detinjstvu prate nas bez prestanka; plašimo se životinja, oružja, mraka, grmljavine i izmišljenih babaroga. Plašimo se i čoveka. Čini se kao da prelazim u smrt.
     Jedne noći bauljao sam po stanu tražeći izgubljeno zlatno pero, poklon za ispraćaj u penziju. Kao sumanut zavlačio sam se po ćoškovima ne želeći da odustanem dok ga ne pronađem. Naizgled sitnica, ali za mene nije. Neznatan gubitak nekad je bolniji nego kada čovek izgubi sve i nađe se na početku. Onda postaje lak kao pero i potpuno slobodan.
     Izmoren jednočasovnim puzanjem uspravio sam se pred velikim ogledalom u predsoblju. Na njemu odraz osobe koja je ličila na mene. Lagano sam podigao ruku i dlanom dotaknuo površinu koja poče da se uvija pod blagim stiskom. Jače sam pritisnuo i ruka nestade u želatinastoj masi sve do lakta. Brzo sam je trgnuo nazad i površina se zategnu, a s nje, odjednom, nestade odraz. Da li ja to sanjam, pomislih, usput se štipajući za obraze nekoliko puta? Ili je ovo priziv smrti, veličanstvene, velike i tajanstvene kao uskrsnuće. Kad prestane život to jeste kraj. Smrt je znači početak. Početak novog puta u nešto nepoznato. Telo mi ustrepta i osetih neodoljivu potrebu da provučem ruku još jednom. Ako je ovo smrt voleo bih da je dodirnem što pre, kao jedini spas. Da pobegnem iz ovog neživota. Svaki početak pravi je trenutak, pomislih. I izazov! Nepodnošljiva je pomisao da posle nema ništa. Nisam pružio ruku... Zakoračio sam!
     Oči sam otvorio na prodoran krik supruge i shvatio da sam opet sa ove strane, ispružen na podu ispod ogledala. Bio sam kratko odsutan i nije mi se dopalo ono što sam video tamo, sa one strane. Ne, neću da govorim o tome! Ko bi mi verovao? Što god da se dogodilo jedina je stvar koja je i mogla da se dogodi.
     Polako sam se pridigao i u ruci stiskao zlatno pero... Čini se, upravo sam osmislio kako će teći moj život.
 

A tükör
 
    Pár nappal ezelőtt lettem nyugdíjas. Eljött a megérdemelt pihenés ideje. Ezután csak azzal foglalkozok, amivel akarok. Azokban az első napokban így gondoltam. A megoldás mintha távolodna. Továbbra is korán kelek, a fürdőszobát feleségem előtt foglalom el. Hiányzik a munka. Utáltam. Azt hittem, elégedetlenségem oka.
     Hónapokon át álmatlanság gyötört. A gondolatoktól kezdtem félni. Az emberek félnek… Legjobban a haláltól. De legrosszabb, legveszélyesebb az élettől való félelem. Ez az, ami az eltűnésbe vezet. A gyerekkorban szerzett félelmek állandóan kísérnek bennünket: félünk az állatoktól, a fegyverektől, a sötéttől, a mennydörgéstől, a kitalált bábáktól. Az embertől is félünk. Úgy tűnik, a halálba váltunk.
     Egy éjjel a nyugdíjaztatásomkor ajándékba kapott aranytollat keresve botorkáltam a lakásban. Zavarodottként bújtam a sarkokat, míg meg nem találom, nem akartam feladni. Látszólag apróság, de nem számomra. Néha a mindent vesztésnél, mikor az ember a kezdetek kezdetén találja magát, fájdalmasabb a semmiség vesztése. Akkor tollkönnyű lesz és szabad.
     Az egyórás kutatásban kifáradva az előszobában lévő tükör előtt álltam fel. Abban a rám hasonlító szoba tükörképe. Karomat lassan emeltem fel és érintettem meg tenyeremmel a felületet, mely a gyengéd érintésre behajlott. Erősebb nyomásra karom a zselatinos masszába könyékig merült. Hirtelen kirántottam, a felület merev volt és eltűnt belőle a tükörkép. Talán álmodok, gondoltam, arcomba párszor csípve? Vagy ez csak a feltámadáshoz hasonló fenséges, hatalmas és titokzatos halál megidézése. Ha az élet megáll, az a vég. Tehát kezdet a halál. Valami ismeretlenbe vezető új út kezdete. Testem megremegett, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy karomat még egyszer begyömöszöljem. Ha ez a halál, mint egyetlen megváltást, szeretném minél előbb megérinteni. Hogy ebből a nem-létből megszökjek. Gondoltam, minden kezdet az igazi pillanat. És kihívás! Elviselhetetlen a gondolat is, hogy utána semmi sincs. Karomat nem nyújtottam… Léptem!
     Szememet feleségen átható sikolyára nyitottam ki és láttam, ismét azon az oldalon vagyok, a tükör előtt a padlón fekszem. Rövid ideig voltam távol és ott, az azon az oldalon látott nem tetszett. Nem, erről nem beszélek! Ki hinné el? Bármi is történt, az egyetlen dolog, ami történhetett.
     Lassan felálltam, kezemben az arany tollat szorongattam… Úgy látszik, éppen kitaláltam, életem hogyan telik el.
 
Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 7-8.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése