|
Ogledalo
Pre nekoliko
dana dočekao sam penziju. Došlo je vreme zasluženog odmora. Sada ću moći da
se bavim samo onim što želim. Tako sam mislio tih prvih dana. Rešenje kao da
se udaljavalo od mene. I dalje ustajem rano i pre žene zauzimam kupatilo.
Nedostaje mi posao. Mrzeo sam ga misleći da je uzrok mog nezadovoljstva.
Mesecima me
mučila nesanica. Počele su da me plaše misli. Ljudi se plaše... Najviše
smrti. Ali, strah od života najgori je i najopasniji. On je taj koji vodi u
nestanak. Sve strahove koje smo stekli u detinjstvu prate nas bez prestanka;
plašimo se životinja, oružja, mraka, grmljavine i izmišljenih babaroga.
Plašimo se i čoveka. Čini se kao da prelazim u smrt.
Jedne noći
bauljao sam po stanu tražeći izgubljeno zlatno pero, poklon za ispraćaj u
penziju. Kao sumanut zavlačio sam se po ćoškovima ne želeći da odustanem dok
ga ne pronađem. Naizgled sitnica, ali za mene nije. Neznatan gubitak nekad je
bolniji nego kada čovek izgubi sve i nađe se na početku. Onda postaje lak kao
pero i potpuno slobodan.
Izmoren
jednočasovnim puzanjem uspravio sam se pred velikim ogledalom u predsoblju.
Na njemu odraz osobe koja je ličila na mene. Lagano sam podigao ruku i dlanom
dotaknuo površinu koja poče da se uvija pod blagim stiskom. Jače sam
pritisnuo i ruka nestade u želatinastoj masi sve do lakta. Brzo sam je trgnuo
nazad i površina se zategnu, a s nje, odjednom, nestade odraz. Da li ja to
sanjam, pomislih, usput se štipajući za obraze nekoliko puta? Ili je ovo
priziv smrti, veličanstvene, velike i tajanstvene kao uskrsnuće. Kad prestane
život to jeste kraj. Smrt je znači početak. Početak novog puta u nešto nepoznato.
Telo mi ustrepta i osetih neodoljivu potrebu da provučem ruku još jednom. Ako
je ovo smrt voleo bih da je dodirnem što pre, kao jedini spas. Da pobegnem iz
ovog neživota. Svaki početak pravi je trenutak, pomislih. I izazov! Nepodnošljiva
je pomisao da posle nema ništa. Nisam pružio ruku... Zakoračio sam!
Oči sam otvorio
na prodoran krik supruge i shvatio da sam opet sa ove strane, ispružen na
podu ispod ogledala. Bio sam kratko odsutan i nije mi se dopalo ono što sam
video tamo, sa one strane. Ne, neću da govorim o tome! Ko bi mi verovao? Što
god da se dogodilo jedina je stvar koja je i mogla da se dogodi.
Polako sam
se pridigao i u ruci stiskao zlatno pero... Čini se, upravo sam osmislio kako
će teći moj život.
|
A tükör
Pár nappal ezelőtt lettem nyugdíjas.
Eljött a megérdemelt pihenés ideje. Ezután csak azzal foglalkozok, amivel
akarok. Azokban az első napokban így gondoltam. A megoldás mintha távolodna.
Továbbra is korán kelek, a fürdőszobát feleségem előtt foglalom el. Hiányzik
a munka. Utáltam. Azt hittem, elégedetlenségem oka.
Hónapokon át álmatlanság gyötört. A
gondolatoktól kezdtem félni. Az emberek félnek… Legjobban a haláltól. De
legrosszabb, legveszélyesebb az élettől való félelem. Ez az, ami az eltűnésbe
vezet. A gyerekkorban szerzett félelmek állandóan kísérnek bennünket: félünk
az állatoktól, a fegyverektől, a sötéttől, a mennydörgéstől, a kitalált
bábáktól. Az embertől is félünk. Úgy tűnik, a halálba váltunk.
Egy éjjel a nyugdíjaztatásomkor
ajándékba kapott aranytollat keresve botorkáltam a lakásban. Zavarodottként
bújtam a sarkokat, míg meg nem találom, nem akartam feladni. Látszólag
apróság, de nem számomra. Néha a mindent vesztésnél, mikor az ember a
kezdetek kezdetén találja magát, fájdalmasabb a semmiség vesztése. Akkor
tollkönnyű lesz és szabad.
Az egyórás kutatásban kifáradva az
előszobában lévő tükör előtt álltam fel. Abban a rám hasonlító szoba
tükörképe. Karomat lassan emeltem fel és érintettem meg tenyeremmel a
felületet, mely a gyengéd érintésre behajlott. Erősebb nyomásra karom a
zselatinos masszába könyékig merült. Hirtelen kirántottam, a felület merev
volt és eltűnt belőle a tükörkép. Talán álmodok, gondoltam, arcomba párszor csípve?
Vagy ez csak a feltámadáshoz hasonló fenséges, hatalmas és titokzatos halál
megidézése. Ha az élet megáll, az a vég. Tehát kezdet a halál. Valami
ismeretlenbe vezető új út kezdete. Testem megremegett, ellenállhatatlan
vágyat éreztem, hogy karomat még egyszer begyömöszöljem. Ha ez a halál, mint egyetlen
megváltást, szeretném minél előbb megérinteni. Hogy ebből a nem-létből
megszökjek. Gondoltam, minden kezdet az igazi pillanat. És kihívás!
Elviselhetetlen a gondolat is, hogy utána semmi sincs. Karomat nem
nyújtottam… Léptem!
Szememet feleségen átható sikolyára
nyitottam ki és láttam, ismét azon az oldalon vagyok, a tükör előtt a padlón
fekszem. Rövid ideig voltam távol és ott, az azon az oldalon látott nem
tetszett. Nem, erről nem beszélek! Ki hinné el? Bármi is történt, az egyetlen
dolog, ami történhetett.
Lassan felálltam, kezemben az arany
tollat szorongattam… Úgy látszik, éppen kitaláltam, életem hogyan telik el.
Fordította:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése