Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2021. december 21., kedd

Dušan Savić Iščekivanje – Várakozás

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Iščekivanje
 
     Tog jutra progonila me silna žurba. Preskočio sam kupatilo i nastojao da se što pre obučem i krenem negde, tamo. Gde treba da idem, ne znam. Iako žurim namerno propuštam prvi tramvaj. Za svaki slučaj. Onda uskačem u dvojku. Kompozicija klopara preko iskrivljenih šina i naginje se čas levo, čas desno, kao da s njima pleše u taktu valcera. Telo mi se klati u istom ritmu i prisiljava da prihvatim igru. Još uvek ne znam gde idem. Ali, siguran sam, ne smem da na- puštam dvojku, uveren da je ona rešenje svega. Nešto mi govori, ukazaće se samo od sebe. Poslednja stanica. Svi putnici izlaze, a ja i dalje sedim nepomično u grčevitom iščekivanju. Kondukter naređuje da napu- stim vozilo. Tramvaj je na okretištu i, ako želim natrag, moram da sačekam tamo, s druge strane. Izlazim i ništa! Niko ne prilazi niti šta pita. Sedam na klupu i razmišljam o bespotrebnoj žurbi koja me opsela još u osvitu. Misli plove daleko kao brod koji nestaje na pučini. Na ramenu osećam nečiju ruku. Trgnuh se i u poluokretu ugledah nepoznatog čoveka. Prijateljski nasmešen obraća mi se kao starom znancu:
     – Ne brini ništa! Sve će doći na svoje!
     – Ko ste vi i šta mi to govorite kad vas ne poznajem? – burno reagujem na to što mi čita misli.
     – Pusti sad to. Znam, misliš da je ovo nemoguće i deluje ti nerazumno, ali nećeš još dugo biti u nedoumici. Srešćeš ono što tražiš! Nisi ti jedini. Ima nas više, a tebe samo zbunjuje ovaj početak. Neizvesnost
zna da bude opasna, ali i uzbudljiva. Veruj mi!
     Neznančeva usta razvukoše se u širok osmeh i odjednom ispari kao duh. Okrećem se na sve strane da ga uhvatim pogledom i viknem mu da se vrati. Nije mi sve rekao, a osećam, hteo je da mi saopšti još nešto. Ali, nije ga bilo, nestade kao gumicom izbrisan trag grafit olovke. U trenutnoj razočaranosti ponovo tonem u klupu. Posmatram nebo i preplavljuje me neka milina. Slika se popunjava sve jačom belinom iz koje izranja ruka pomoćnica, kao iz poslednje propovedi nekog prečasnog, pozivajući me da prihvatim njen stisak. Nastojim da je dohvatim, ali ona poče neprimetno da se povlači unazad, u nameri da me odvede u dublje nepoznato. Izazov je prevelik. Krećem da je pratim u smeni iščekivanja i ushita. Više mi nije važan povratak kući niti tramvaj dvojka. U belinu se kružno umeša tirkiz koji se uvija oko čudesno ispružene ruke. Poželeo sam da me pomiluje pre stiska. Umesto toga naglo zgrabi moj dlan i uvuče me u fascinantan prostor, rečima neopisiv, gde me dočeka žena izuzetne lepote. Posmatra me kao da se poznajemo odvajkada, sa onim istim prijateljskim smeškom kao i kod čoveka koji me, malopre, potapša po ramenu. Napokon sam shvatio njegove reči. Upravo sam pronašao onu polovinu koja mi je nedostajala. Ili se varam? Kapci se spustiše kao po komandi i poželeh da ovaj trenutak traje večno.
     Da ništa nije večno, shvatam kada ruka, umesto da me pomiluje, poče da pljuska po licu. Naglo otvaram oči koje pokušavaju da izbistre sliku u zaslepljujućoj belini. Malo je potrajalo dok opet ne ugledah onu prelepu ženu na čijem licu lebdi zagonetan ali još čarobniji osmeh, poklonjen meni.
     – Gospodine, imali ste veliku sreću što vam se ovo dogodilo na tramvajskoj stanici, među ovolikim svetom. Inače ne biste stigli do bolnice na vreme da ponovo pokrenemo vaše oslabljeno srce – reče vila oko čijeg vrata se ljuljuškao stetoskop.
     Njene reči osnažuju moja osećanja i aparat ravnomerno beleži otkucaje. U istom ritmu kao onaj valcer u jurećoj dvojki. Uvlačim se u samoću. Da spoznam sebe i otkrijem nepoznatu drugu stranu. Sad, kada sam sve dobro osmotrio i odmerio vraćam se obogaćen. Siguran sam, uspeću da spojim dve bliske polovine i nadalje živim po meri.
     Dobio sam znak, a i ne žuri mi se više nigde.
 
    
 

Várakozás
 
     Azon a reggelen minden sürgős volt. Mellőztem a fürdőszobát, siettem az öltözködéssel, hogy mielőbb induljak, oda. Hogy hová, azt nem tudom. Sietek, mégis elengedem az első villamost, szándékosan. Csak úgy. A kettesre viszont felszállok. A szerelvény az elgörbült sínek felett imbolyog, hol jobbra, hol balra dől, talán valcer taktusra táncol. Testem egyazon ritmusra mozogva kényszerít a játékra. Még mindig nem tudom, hová megyek. De az biztos, a kettest nem hagyhatom el, hisz mindent megold. Valami azt súgja, egyszerűen megjelenik. Utolsó állomás. Mindenki leszáll, én meg görcsösen várakozva tovább ülök. Szól a kalauz, a vagont hagyjam el. A villamos majd fordul, ha vissza akarok menni, a túloldalon kell várnom. Kilépek, semmi! Hozzám senki sem lép, nem is kérdez. A padra ülök és a virradat óta rám tört felesleges rohanásra gondolok. A gondolatok a nyílt tengeren eltűnő hajóként, messze járnak. Vállamon valaki kezét érzem. Felriadtam, félig megfordulva magam mellett ismeretlen embert láttam. Barátságosan mosolyogva régi ismerősként szól hozzám:
     – Ne aggódj! Minden a maga helyére kerül!
     – Ki maga és miről beszél, hisz önt nem is ismerem? – mert gondolataimat olvassa, hevesen reagálok.
     – Ez most nem fontos. Tudom, azt gondolod, ez lehetetlen, értelmetlennek tűnik, de kételkedésed nem sokáig tart. Amit keresel, megtalálod! Nem te vagy az egyetlen. Többen vagyunk, téged csak ez a kezdet hoz zavarba. A bizonytalanság néha veszélyes, de lehet izgalmas is. Nekem elhiheted!
     Széles mosoly jelent meg az idegen arcán, majd, mint a szellem, egyszerre eltűnt. Forgolódok, hátha meglátom, fel akarom szólítani, térjen vissza. Nem mondott el mindent és érzem, még valamit szeretett volna közölni. De sehol sincs, eltűnt, akár a kitörölt ceruzanyom. Pillanatnyi elkeseredettségemben a padra rogyok. Kémlelem az eget és belső nyugalmat érzek. A képet mind erősebb fehérség egészíti ki, melyből utolsó szentbeszédét tartó szentatya segítőkész karja nyúl felém és kér, kézszorítását fogadjam el. Igyekszem nem elérni, ám a kar észrevétlenül visszafelé húzódva a mind mélyebb ismeretlenbe szeretne vezetni. Túlontúl nagy a kihívás. Hol várakozva, hol ujjongva kezdtem követni. Többé nem fontos sem a hazamenetel, sem a kettes villamos. A fehérségben, a csodálatosan kinyújtott kar köré türkizkék keveredik. Jól esett volna, ha a kézfogás előtt megsimogat. E helyett hirtelen karon ragad, leírhatatlan szavakkal jelzi, csodálatosan szép nő vár rám és az igéző térbe ránt. Régi ismerősként néz rám, ugyanazzal a széles mosollyal, amelyet a vállamat veregető embernél nemrégen láttam. Végre megértettem mondókáját. Éppen azt a hiányzó felemet találtam meg. Vagy tévedek? Szemhéjam mintegy vezényszóra zárul és kívánságom szerint ez a pillanat sosem múlik el.
     Hogy semmi sem végleges, megértettem, mikor a kéz, simogatás helyett arcomat pofozni kezdte. Szemem egyszerre tágra nyitva próbálom a vakító fehérségben lévő képet tisztán látni. Időbe tellett, míg ismét meg nem láttam azt a titokzatosan mosolygó csodaszép nőt, aki most még varázslatosabb mosollyal ajándékozott meg.
     – Uram, tényleg hihetetlen szerencséje volt, hogy önnel mindez a várakozókkal teli villamosmegállóban történt. Különben nem ért volna a kórházba, hogy gyenge szívét időben kezelni tudjuk – mondja a nyakában sztetoszkópot viselő tündér.
     Amit mondott, megerősíti érzésemet és a műszer a dobogásokat egyenletesen rögzíti. Ugyanabban a ritmusban, mint az a keringő a rohanó kettesben. Hogy magamat felismerjem és azt a másik ismeretlen oldalt megismerjem. Most, hogy mindent megfigyeltem, megfejtettem, gazdagabban térek vissza. Biztos vagyok abban, sikerül egyesítenem a két rokon felet és a továbbiakban hozzám illő módon élek.
     Megkaptam a jelet, immár semmi sem sürgős.
 
Fordította: Fehér Illés

Izvor: 

Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 24-26.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése