Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2021. december 31., péntek

Dušan Savić Presuda – Ítélet

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Presuda
 
     Stižem s putovanja. Raspoložen sam. Posao je zaključen u moju korist. U predsoblju spuštam putnu torbu i veselo izvikujem ženino ime. Nema odziva. Čudno!?! U ovo doba uvek je kod kuće. U bašti me umilno pozdravlja pas uz orkestralno zujanje dosadnih muva. Vraćam se u kuću. Klima ne radi. Spuštam roletne da prepolovim nesnosnu vrućinu. Ne uspevam da sednem. Sprečava me zvrndanje kućnog zvona. Pred vratima dvojica, u civilu, pokazuju značke.
     – Vi ste…
     – Da.
     – Pođite s nama. Uhapšeni ste radi ubistva! – reče bliži prvi, a drugi vešto kliknu lisicama preko ručnih zglobova.
     – Kakvo ubistvo, zaboga, pa tek sam stigao s puta i ... – zavapih preneražen iznenadnim obrtom, a onaj prvi me grubo prekinu:
     – Imate pravo na advokata po vlastitom izboru ili ćete ga dobiti po službenoj dužnosti. Sve što izgovorite, od ovog trenutka, biće upotrebljeno protiv vas...
     Dalje nisam slušao. Gurali su me do službenog vozila kao kofer, zatežući svezane ruke na leđima prema gore. Savijen kao „deveti paragraf“ jedva uspevam da se održim na nogama. Teško je biti savijen kada si ispravan, mislim dok me uguravaju u službeno vozilo. Ali, ko te pita.
     U ćeliji sedim sam i čekam na izvršenje smrtne presude. Suđenja se ne sećam. Dozvoljavaju mi da pušim. Palim jednu za drugom. Pogledom pratim dim kako slobodno izlazi kroz rešetke. Čuvar ćuti i prati svaki moj pokret. Nisam izdržao, pitam:
     – Ko mi je ovo smestio, dobri čoveče? Zar ne vidite da sam u opasnosti da me smaknu ni krivog ni dužnog!
     – Ne, ti nisi u opasnosti. Ti si opasnost! – zareža istrenirani poslušnik bez trunke saosećanja.
     Telo mi uzdrhta i padam u očaj. Nemam više cigareta. Pristižu dva nova stražara. Čuvar, koga sam pogrešno nazvao dobrim čovekom, naređuje da s leđa proturim ruke kroz četvrtasti otvor. Opet kliknuše lisice. Vrata se otvaraju i vode me kroz dugačak hodnik prema prostoru za pogubljenja. Osećam se kao protagonist u onom filmu Zelena milja. Zastajemo u skučenoj, hermetički zatvorenoj sobici i posađuju me na drvenu klupu, jedini komad nameštaja. Čuvari stoje levo i desno kao da drže počasnu stražu. Ulazi sveštenik i sobica odjednom počinje da liči na „čistilište“. Koristim svoje jedino pravo i odbijam slugu božjeg. On iznerviran počinje da viče:
     – Odbijaš pokajanje pred Bogom u poslednjim minutama svog mizernog života...
     – Da, nemam razloga za kajanje! Kažnjava me nevinog!
     Božji službenik me gleda pokislih očiju i već je na vratima. Po inerciji krećem za njim.
     – Samo sedi, ima još vremena. Tek si treći po redu – reče levi stražar i blago me vraća na klupu.
     Oči mu odišu poštenjem i odlučujem da se ispovedim njemu umesto svešteniku.
     – Uopšte nisam bio u gradu kada se dogodilo ubistvo. Ne znam ni ko je ubijen. Neko se poigrava mojim životom. Molim vas, recite mi ko mi to smešta da ne umrem u neznanju.
     – Tvoja žena i njena porodica – glatko izgovori stražar. – Ne znam, ali svi dokazi govore protiv tebe i nema ti spasa. Ovo, nažalost, nije Amerika, pa da te pomiluje guverner u poslednji čas. Žao mi je...
     Duboko me pogađa ovo novo saznanje. Teško je reći: NE ZNAM i ŽAO MI JE, ali ipak je najbolje kada čovek govori istinu. Posle toga postaješ lak i oslobođen. Stražar ima razumevanja za moju nesreću. Bar je neko na mojoj strani.
     Iznad vrata čistilišta pali se zelena lampica. Semafor koji usmerava na put bez povratka. Ulazim u salu koja puca od beline. Polažu me na sto i kaiševima pričvršćuju ruke i noge. Stražari izlaze. Neko vreme ležim sam, stegnut belinom. Pojavljuje se čovek u belom mantilu, sa injekcijom u ruci. Noktom lupka po špricu da istera vazduh. Polako pritišće odozdo i kroz iglu isteruje dve kapi otrovne supstance. Šta mu to znači, pitam se, kada ću ionako umreti za koji tren. Drugom rukom napipava venu. Telo mi drhti sve jače. Nisam zamišljao ovakav kraj. Zatvaram oči. Ne želim da gledam smrti u oči.
     Igla se zabode, iz grla ote se krik.
     Kapci poskočiše i nestade prizora zlokobne beline. Gledam u polusavijenu ruku u čiji se unutrašnji pregib lakta zabada antena sobnog tranzistora. Polako se pridižem i sedam na rub kreveta. Još uvek se tresem. Potpuno sam mokar.
     Spiker je u razgovoru s nekim lekarom koji govori kako je korisno znojenjem izbaciti otrove iz organizma. Isključujem tranzistor.
     Pored mene žena mirno spava.
 
 
 

Ítélet
 
       Útról érkeztem. Jókedvű vagyok. Kedvező szerződést írtam alá. Útitáskámat az előszobában hagyom és feleségemet vidáma szólítom. Nincs válasz. Furcsa!?! Ilyenkor mindig otthon van. A kertben a kutya, kísérve az unalmas legyek zümmögésével, kedvesen köszönt. Visszamegyek a házba. A klíma nem dolgozik. Leengedem a redőnyöket, hogy enyhítsem a kibírhatatlan meleget. Le már nem ülhetek. Csengetnek. Ketten az ajtó előtt, civilben, jelvényüket mutatják.
     – Ön…
     – Igen.
     – Jöjjön velünk. Gyilkosság miatt letartóztatjuk! – mondja az egyik, míg a másik, csuklómra ügyesen bilincset kattint.
     – Micsoda gyilkosság, az isten szerelmére, éppen most érkeztem… – nyögtem a váratlan fordulattól meghökkenve, de a másik gorombán megszakított:
     – Joga van önmaga választott ügyvédre vagy hivatalból kap. Ettől a pillanattól kezdve, minden, amit mond, ön elleni bizonyítékként használható…
     Nem hallgattam tovább. Hátamon megbilincselt kezeimet felfelé húzva, kofferként löktek a hivatalos járműbe. „Kilencedik paragrafusként” meghajlítva, alig maradok talpon. Mikor szálegyenes vagy, nehéz meghajlítottan, gondolom, míg a hivatalos járműbe tuszkolnak. De kit érdekel.
     Egyedül vagyok a cellában, kivégzésre várok. Ítélethozatalra nem emlékszem. Cigarettázhatok. Egyiket a másik után gyújtom. Tekintetemmel követem, ahogy a füst a rácson keresztül szabadon száll. Az őr mozdulataimat némán figyeli. Nem bírtam ki, megkérdeztem:
     – Jó ember, ezt kinek köszönhetem? Nem látja, hogy veszélyben vagyok, ártatlanul ki akarnak végezni!
     – Nem, te nem vagy veszélyben. Te vagy a veszély! – morogja a betanított szófogadó szenvtelenül.
     Testem remeg, kétségbe vagyok esve. Több cigarettám nincs. Az őr, akit tévesen jó embernek szólítottam, parancsolja, háttal, a négyszögletes nyíláson keresztül dugjam ki kezeimet. Ismét kattan a bilincs. Kinyílik az ajtó, a kivégzés helyére hosszú folyosón keresztül vezetnek. A Zöld kígyó című film főszereplőjeként érzem magam. Szűk, légmentesen elzárt szobába érünk, ahol az egyetlen bútordarabra, a fapadra ültetnek. Jobbról, balról őrök állnak, mintha díszőrség lenne. Belép a lelkész és a szoba, egyszerre "purgatóriumra" kezd hasonlítani. Egyetlen jogomra hivatkozva, isten küldöttét elutasítom. Idegesen ordítani kezd:           
     – Te nyomorult, életed utolsó perceiben elutasítod Isten előtt a bűnbánatot…
     – Igen, nincs mit megbánnom! Ártatlanul büntet!
     Isten szolgája egykedvűen néz és már az ajtónál van. Önkéntelenül indulok utána.
     – Ülj csak, van még idő. Sorban a harmadik vagy – mondja az őr és a padra visszaültet.
     Tekintete becsületes és elhatározom, a lelkész helyett neki gyónok.
     – Mikor a gyilkosság történt, nem is voltam a városban. Azt sem tudom, kit öltek meg. Valaki életemmel játszik. Kérem, mondja meg, ki az, aki síromat ássa, hogy ne tudatlanságban haljak meg.
     – Feleséged és családja – mondja az őr kapásból. – Nem tudom, de minden bizonyíték ellened szól, mentség számodra nincs. Ez, sajnos, nem Amerika, hogy a helytartó az utolsó pillanatban megkegyelmezzen. Sajnálom…
     Mélyen érintett ez az új felismerés. Nehéz kimondani: NEM TUDOM és SAJNÁLOM, de mégis legjobb, ha az ember igazat mond. Utána könnyed, felszabadult leszel. Az őr megérti szerencsétlen mivoltomat. Legalább valaki pártfogol.
     A purgatórium ajtaja fölött kigyullad a zöld lámpa. A jelzőlámpa, mely az utat, ahonnan nincs visszatérés, jelzi. Tiszta fehér szobába lépek. Asztalra helyeznek, kezemet, lábamat szíjakkal leszorítják. Fehér köpenyes ember jelenik meg, kezében fecskendő. Ujjával pöcögteti, hogy a levegőt kiterelje. Felemeli és a tűn keresztül kinyom két csepp mérget. Mit jelent ez, kérdem, ha pár pillanat múlva úgyis meghalok. Másik kezével vénáimat tapogatja. Testem egyre jobban reszket. A végzetet nem így képzeltem el. Behunyom szemem. A halállal nem akarok szembe nézni.
     Belém szúr a tű, a torokból sikoltás szakad fel.
     Szempillám nyílik és eltűnik a baljós fehérség. Félig hajlított karomat nézem, melybe belülről, könyökömnél a tranzisztor antennája szúr. Lassan kelek fel, az ágy szélére ülök. Még mindig remegek. Csurom vizes vagyok.
     A bemondó egy orvossal beszélget, aki a szervezetben lévő mérgek izzadtság útján való eltávolításáról beszél. Kikapcsolom a tranzisztort.
     Mellettem feleségem nyugodtan alszik.
    
Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 27-30.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése