Katarina Sarić Pokora – Alázat

 

Katarina Sarić Budva 10. mart 1976. –

Pokora
 
Kad protegne se ispod kore
ona
kojoj sinovi utrobu pocijepaše
i mine strah od
žene
majke
života
ja sakupiću rubove naborane haljine
i sašiti
novo srce za svečanu priliku
da paše
kao saliveno uz ovo lice i sliku
oboljelu od anemije
 
– vazduha treba
 
izliveno rudarsko okno
pretopljeno
je
u posljednji ciklus alhemije
presušen
je
plač iz kolijevke
Kad izbaci more
posljednje kosti pitomih fosila
ja sjedjeću na obali
prebirajući krše
u pozi djevojčice s razglednice
u kliše
zaglavljene
i obavezno snene
u bijelom
s jednom šiškom preko čela
prebačenom naizgled ovlašno
poziraću u slavu nevinosti i ponovnog rođenja
a
zapravo ću željeti da vrisnem odušno
i
pocijepam taj ram
 
– vazduha mi treba
 
ispod Heraklovih stuba
grčkih tragičara koji slave oceubistvo silovanje
majke
zemlje
žene
pravdajući ga neznanjem
umro mi je sram
i niko nije došao na sahranu
otišao je u spam
Kad ustane i protegne se ona
prašnjava
silovana
pocijepana
pogrebana
zemlja
majka
žena
u posljednjem kriku
epske završnice
koja ostaje bez daha
Kad odu i otac i brat i drug
ja vratiću se na ono naše mjesto ispod gvozdenog mosta
otkopaću nam davno urezana imena iz betona
prenijeti u Afriku
ih
ja postaću prsten vremena
stih
što zatvara krug
daleko od zemlje naših preda
 
Izvor: https://strane.ba/katarina-saric-poezija/
 
 
Alázat
 
Ha az a nő akinek bensőjét fiai
szétmarcangolták
a kéreg alatt elnyúlik és
nőtől
anyától
élettől
tűnik a félelem
összeszedem a ráncos szoknya szélét
majd új szívet
ünnepi alkalomra varrok
amelyik
ehhez az archoz a vérszegénységben
szenvedő képhez illik
 
– levegőt
 
az alkímia utolsó
fázisában
átalakított
öntött bánya mély
a bölcsőből
sírást
nem hallani
Ha majd a tenger
az utolsó szelíd csontmaradványokat is kidobja
a parton
képeslap klisébe ékelve
kislány pózban szenderegve
kötelezően fehérben
homlokomra látszólag
véletlenül
lógó hajtinccsel
ócskaságok között turkálva
ülök
az ártatlanság és ujjá-születés dicsőségét magasztalom
de
tulajdonképpen szívvel-lélekkel kiáltanék
és
a keretet széttörném
 
– levegő kell
 
Héraklész oszlopai
görög tragikusok árnyékában akik apagyilkosságot
anyák
föld
asszonyok
feletti brutalitást tudatlanságra hivatkozva éltetnek
halt meg szégyenérzetem
temetésére senki sem érkezett
csak levélszemét
Mikor felkel és nyújtózik egyet az a
poros
megerőszakolt
megtépázott
összekarmolt
föld
anya
asszony
amelyik az eposzi vég
utolsó sikolyában
lélegzet nélkül marad
Mikor apa testvér barát távozik
arra a vashíd alatti helyünkre akkor térek vissza
feltárom az egykor betonba vésett neveket
majd Afrikába
viszem
időgyűrű leszek
teremtés
aki messze a földtől
zárja le az ősök körét
 
Fordította: Fehér Illés