|
Raskršće
Bolest me svladala.
Ležim nepomičan. Spavaća soba deluje sablasno. Posmatram je kao da su mi oči na
plafonu. Tišina je zaglušujuća. Teško podnosim apsolutni muk. Podseća na beznađe
i smrt. Možda sam već mrtav, a da toga
još nisam svestan. Zašto su mi, onda, oči gore – na plafonu? Verovatno
je to onaj trenutak kada čovek odlazi u ono nepoznato. Znam, svi moramo da odemo
jednom. S visine gledam nepomično telo. Onako ukočeno, s kartonski naboranim licem,
liči na leš. Sve stoji mirno, osim kad dašak vetra zaljulja perce i oživi ga na
čas. Nakratko uspevam da pokrenem ruku. Bez pomoći vetra. Znači, živ sam! Ta činjenica
ne veseli me previše. Više bih voleo da sam mrtav. Siguran sam. Šta će mi život
koji to nije. I koliko traje ta neizvesnost? Gde i o koga sam se ogrešio? Treba
li da se kajem? Zaboga, ima li nečega posle ili ne? Oči s plafona primećuju grimasu
na licu kod poslednjeg pitanja. Pitanja je još mnogo. Nedostaju mi odgovori. Padam
u očaj. Osećaj kao kad se preplašena zverčica nađe u lavirintu. Ne plašim se kraja.
Plaše me misli – umreću bez odgovora. Linija ima svoj početak i završetak. To
je život u kojem postoji red vožnje. Tanka je crta, govori mi razum. Zato treba
da gledam samo napred. Ne treba da se osvrćem i izazivam kajanje. Za onim što
jesam ili nisam uradio u proteklom vremenu.
Odjednom stiže
glas. Neprepoznatljiv, blag, ali odlučan:
– Ne brini! Odgovori
su u Tebi! Ja ću ti pomoći da ih pronađeš. Na neka si već odgovorio.
Čudna sila pokreće
moje umrtvljeno telo. Uspevam da se
pridignem na laktove. Oči, kao ispaljena tanad, zauzimaju mesta u svojim
dupljama. Sustiže me odlučna misao. Ne želim da neko drugi učestvuje u mojim jadima.
Samo su moji. Ne želim da ih delim s nekim! Pređašnja sila naglo popusti i glava
mi ponovo klonu na jastuk. Spremna da se prepusti. Ali nije klonula misao. Znatiželja
me kopka da saznam šta je naumio taj iznenadni glas. Ipak, samo sam čovek. U meni
se rasplamsava borba. Jedna strana bi da sazna, a druga je protiv. Bes me obuzima
u ovoj podvojenosti. Ponovo sumnjam u svoj karakter. Ili se sve menja na raskršću!?!
Ne, ne plašim se smrti, ali se plašim kako
ću umreti. Ako je tu, voleo bih da me uzme bezbolno. Po mogućnosti odmah!
S kreveta skačem
na tresak ulaznih vrata. Žena se izvinjava što me probudila. Pravda se naletom
vetra.
– Ranije sam
otišla na pijacu. Donela sam ti današnje
novine. Daju i poklon knjigu.
Zanimaće te sigurno...
Preko prednje
strane novina zalepljen je prozirni najlon iz kojeg viri naslov: Franc Kafka –
Presuda.
|
Kereszteződés
Legyőzött a kór. Mozdulatlanul fekszem.
A hálószoba kísértetiesen hat. Szemem mintha a mennyezeten lenne, úgy
szemlélem. Harsány a csend. A nesztelenséget nehezen viselem. A kilátástalanságra,
a halálra emlékeztet. Talán már halott vagyok, csak éppen nem fogtam fel.
Akkor szemem miért van fenn – a mennyezeten? Valószínű ez az a pillanat,
amikor az ember abba az ismeretlenbe távozik. Tudom, egyszer mindenkinek el
kell menni. Magasból nézem a mozdulatlan testet. Kartonként gyűrött arccal,
mereven, halottra hasonlít. Minden nyugodt, kivéve mikor a szellő egy
pillanatra megmozdítja a tollat, életre kelti. Karomat sikerül megmozdítani.
A szél segítsége nélkül. Tehát, élek! Ez a tény túlságosan nem lelkesít.
Jobban szeretném, ha halott lennék. Az ilyen élet nem élet. Meddig tart ez a
bizonytalanság? Hol és ki ellen vétkeztem? Vezekelnem kell? Van ezután valami
vagy nincs? Az utolsó kérdésnél a mennyezetről a szem arcomon grimaszt vesz észre. Sok még a kérdés. A válaszokat hiányolom. Kétségbe esek. Az
útvesztőbe tévedt riadt vad érezhet így. Nem a vég riaszt. Riaszt a gondolat –
a halál válasz nélkül ér. A vonalnak van kezdete és vége. Ez a menetrend szerinti
élet. Vékony vonal, állítja elmém. Ezért előre kell néznem. Nem kell
visszatekintenem, bűnhődnöm. Amiért a múltban valamit megtettem vagy nem
tettem meg.
Egyszerre
egy hang jelentkezik. Ismeretlen, gyengéd, de határozott.
– Ne gyötrődj! A feleletek Benned
vannak! Majd segítek, hogy megtaláld azokat. Egyesekre már feleltél is.
Bénult testemet furcsa erő mozgatja.
Sikerül felkönyökölnöm. A szem, kilőtt golyóként, elfoglalja helyét a szemgödörben.
Határozott gondola ér el. Nem akarom, hogy hányattatásomban más részt vegyen.
Egyedül az enyém. Megosztani senkivel sem akarom! Az eddigi erő hirtelen elhagy,
fejem ismét a párnára hull. Átadásra kész. De a gondoltok nem ernyedtek.
Érdekel, az a váratlan hang mit akart. Mégis, csak ember vagyok. Fellángolt
bennem a harc. Egyik fél tudni akar, a másik ellenzi. Dühít e kettősség! Alaptermészetemet
ismét kétségbe vonom. Vagy a kereszteződésen minden változik!?!
Nem, nem a haláltól, a hogyan -tól félek. Ha
itt van, szeretném, ha fájdalommentesen vinne el. Lehetőleg rögtön!
Az ágyból a bejárati ajtó csapódására
ugrok fel. Feleségem sajnálkozik, mert felébresztett. A szélre hivatkozik.
– Korábban mentem a piacra. Neked a mai
újságot hoztam. Ajándékkönyvet is adtak.
Biztosan érdekel…
Az újság első oldalára ragasztott átlátszó
műanyag csomagolásból virított a cím: Franz Kaffka – Az ítélet.
Fordította:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése