Zoran Bognar Mrtav sam čovek koji hoda – Járó-kelő halott vagyok

 

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. – 

Mrtav sam čovek koji hoda
 
Znati umreti pre smrti
znači biti živ u svakom trenutku...
Kladio sam se u život
da ovako nešto nikako nije moglo da se dogodi.
I evo, izgubio sam opkladu:
mrtav sam čovek koji hoda.
Kraj!
Ja nisam više ja. Ne postojim više.
Puka sam opsena, predumišljaj nepoznatog.
Kroz procep nagomilanih oblaka
još samo bledom svetlošću
obasjavam obalu Elizeja, ali tela nemam.
Ni ruke nemam. Nemam više ni aure, ni glasa.
Ništa više ne postoji...
Svodovi uzvišenosti
potpuno su srušeni šibanjem
snažnih vetrova besmisla
i svakodnevnih umiranja.
Sva moja osmatranja kroz milenijumske durbine
nisu me odvela dalje od bezbojnih prostranstava...
Nemam više vatre. Nemam više boja.
Ni mirisa, ni zvuka. Ništa više ne postoji.
Sad znam i sam:
nadmoćnost smrti odražavala se vekovima
na mojim umornim slepoočnicama.
Šta je bila potreba
za prihvatanjem ništavila postojanja
sa mlitavošću smrti u rukama?
Da, znam, san ne mora imati opravdanje.
Večna paranoja (oduvek) je (bila) cena slobode.
Budnost nije dovoljna.
U mom snu strah od smrti
bio je (povremeno) jači od volje za životom.
Ipak, trebalo bi priznati:
za početak (i dok je trajalo)
vredelo se roditi... disati... drhtati...
i svakodnevno umirati,
majka mu stara...
 
Melburn, 2012.
 
Izvor: Zoran Bognar: Insomanija, bele noći Draganić Beograd 2013.
 
 
Járó-kelő halott vagyok
 
Ha képes vagy halálod előtt meghalni,
azt jelenti, hogy minden pillanatban élsz…
Életemre fogadtam,
hasonló valami nem történhet meg.
És íme, fogadást veszítettem:
járó-kelő halott ember vagyok.
Nincs tovább!
Én immár nem én vagyok. Immár nem létezem.
Csak látomás, az ismeretlen előre megfontolt szándéka.
A felhalmozódott felhők repedésén keresztül
az Elízium partját még halvány fénybe
borítom, de testem nincs.
Karom sincs. Aurám, hangom sincs.
Semmi sincs…
Az értelmetlenség erős szele
és a mindennapos halál
ütései megsemmisítették
a magasztosság boltozatát.
Évezredes kollimátorokon keresztüli vizsgálódásom
a számtalan térségnél tovább nem vezetett…
Életerőm sincs többé. Színem sincs többé.
Se illat, se hang. Semmi sincs.
Most magam is tudom:
fáradt halántékomon
a halál évszázados fölénye tükröződik.
Kezünkben a halál ernyedtségével
miért kellett
a lét tárgytalanságát
elfogadni?
Igen, tudom, álmot nem kell igazolni.
A szabadság ára (mindig) a paranoia (volt).
A jövő nem elég.
Álmomban a haláltól való félelem
(időnként) az életösztönnél erősebb volt.
Mégis: be kellene vallani:
 kezdetben (és még tartott)
érdemes volt születni… lélegezni… aggódni…
és naponta meghalni,
a jó anyját…
 
Melbourne, 2012.
 
Fordította: Fehér Illés