|
A hordó
(I.)
Ahol
a Nagyhideghegy elsőt tüsszent,
és egész az Ipolyig folyatja le nyálát,
ott láttam először, hogyan készül.
Kocsánytalan tölgyet hoztak szekéren.
Nagyapám bajuszmozgása mutatta:
mit, miért, hová. Le a kérget, ki az odvát,
szálirányban felhasítva, ami ép.
Vékonydongájú voltam én is,
úgy tizenkét éves, kétbalkezes városi lélek.
Később láttam, ahogy a szabad ég alatt
szárított dongákat összepászította, körbe-
vágta, befenekelte, végül abroncsot húzott rá.
„Ez üres”, kiáltottam, mikor belestem a lyukon.
„Ne bánd”, mozdult nagyapám ádámcsutkája,
„a hordó egyszer úgyis megtelik.”
(II.)
A kádáripari időknek vége.
Elillant évek szőlőhegyén állunk,
körös-körül emlékeink érett fürtjei.
Összeérnek az ízek, élesebbé válik sok apró
részlet. Álmaink visszahulló alkonyívén
mennyi ismerős madár! Hallgat az út,
csak mi beszélünk. Boldogsága a parafa dugónak,
ha ár sodorja. A levegő résein ki-be járnak
az egymásra préselődött, régi szavak.
Az élet és a bor idelenn folyik, nem fönt,
a magunk mértékén kívül ácsolt égi karám
szféráiban. Itt vagyunk, és mégis másutt.
Miféle egyezséget kötöttünk a sorssal?!
Belenézünk a lyukba, és azt kérdezzük: „Ez üres?”
„Nem az”, mozdul nagyapám ádámcsutkája ma is.
A hordó egyszer úgyis megtelik.
|
Bure
(I.)
Gde
Velikahladnagora prvi put kihne
a njena
slina skroz do Ipolja curi,
tamo sam
prvi put video, kako se pravi.
Na kočiji
hrast bez peteljki donesen.
Ded pomacima
brkova je pokazivao:
šta , zašto,
gde. Koru dole, srž vani,
što je
zdravo u pravcu niti cepati.
Ja sam
tanušan bio, dvanaestak
godina staro,
nespretno gradsko dete.
Kasnije sam
video kako ispod vedrog neba
sušene duge
sastavio, rezao,
dno postavio
i na kraju obruč navukao.
„Prazan je”, povikao kad sam preko rupe upao.
„Ne brini”,
pomerila se dedina jagodica,
„bure će se
jednom ionako napuniti. ”
(II.)
Vreme
kablara je prošlost.
Na vrhu vinograda prošlih godina1 stojimo,
oko nas
sazreli grozdovih naših uspomena.
Ukusi spojeni,
mnoštvo sitnih detalja su
jasniji. Na povratnom
svodu sutona naših snova
koliko
poznatih ptica! Cesta samo šuti,
tek mi pričamo.
Blaženstvo je čepa od pluta
ako ga struja nosi. Stare nagomilane reči
preko otvora
vazduha unutra-vani trčkaraju.
Život i vino
tu, dole teče, ne gore,
u sferi
nebeskog obora stvorenog izvan
naših merila.
Tu smo, ipak negde drugde.
Sa sudbom
kakav smo sporazum potpisali?!
Pogledamo u otvor i pitamo: „Zar je prazno? ”
„Nije”, pomeri se dedina
jagodica i danas.
Bure će se
jednom ionako napuniti.
1Naslov jedne pesme Endres Adija
Prevod: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése