Turczi István Tata 1957. október 17. –
[Utószó]
Eső. Mostanában elemében
van. Gomolyog, zihál, zúdul, fut, tolakszik, furakszik, ezer láthatatlan résbe
bújik, új tereket foglal el, álmaid kobalt-karóin kúszik egyre feljebb, egyre
mélyebbre: bemászik a bőröd alá, az idegeidre megy, megborzongsz, libabőrös
leszel, hideg futkos a hátadon, de a következőnek megélt pillanatban a „millió
kis ezüst bogár” ahonnan jött, máris ott repül, fent az égben, a Napban - lent
meg „nyomát se lelni”, „nem mutatja semmi, hol volt, ha volt és hova lett.”
Eső. Szertartást végez, a maga konok szertartását
végzi, az Idő nélküli idő kezdete óta. Áldoz, megtisztít, beavat. Szabó Lőrinc
anyaglelkű esője ugyanonnan hullik, ahonnan Odüsszeusz (mégsem) hiába várta az
istenek kegyét, Prospero az ítéletet, Miskin a feloldozást. A Nagy Neurotikusok
esője éppolyan nedves mint a portakarító, ürülékoldó, fölesernyőzött, köz-napi
eső. Szenvedélyre, szívre, érzésekre hivatkozni kár. Nincsenek szélsőértékek,
talán értékek sincsenek. A vegetatíva eláraszt mindent, megfojt és elfed. Az
enyészet így lesz elviselhető középállapot. Már csak a kopogás hallatszik az
égi fedél alatt. Repetitív zene, minimalista felfogás, egybemosódó tónusok.
Eső. „A föld éneke.” Walt Whitman óta sokat
szürkült. Nem száll zúgó szárnyon repülve a jövő-fény felé, szivárvány ritkán
kíséri és visszhangja sincs. Egyedül az vigasztaló, hogy felénk közelít. Feléd.
Virágot, fát, állatokat mutat, s hogy miként kell élned idelenn. Arcodra
hull, saját fényében mosdat, s ha leszáll az est, annyi nyugtot ad, mint
pihenésre kér a szerelem.
Eső. Betű-eső, kép-eső, sors-eső. Egy irodalmi
folyóirat első csobbanása. Valódi torokból próbavíz. Halmaz és állapot. Mítosz
és csatorna. Fohász a majdani „országos esőért”. Úgy forgasd ezt a 22 teleírt
lapot, mint a tatot-kártya 22 misztikusnak álcázott, mégis határtalanul
egyszerű képét:
„Nézz meg mindent, s ami jó, tartsd meg.”
Forrás:
[Pogovor]
Kiša. Ovih dana je u svom
elementu. Kovitla, dahće, sruči se, trči, gura se, nameće se, u hiljadu
nevidljivih otvora ulazi, nove prostore osvaja, na kobaltnim kolcima tvoga sna se
sve više penje, sve dublje: ispod kože ti se uvlači, nervira te, draži, koža ti
se naježi, groznica te hvata, ali u sledećem doživljenom trenutku „bezbroj
sitnih srebrnih buba” odakle su došli, tamo gore na nebu, u Suncu lete – a dole
„ni traga im nema”, „ništa ne pokazuje gde su bili, ako su bili i gde su
nestali.”
Kiša. Obred
drži, svoj tvrdoglavi obred od početka Vremena bez vremena održava. Pričesti
se, čisti, posveti. Stvarna kiša Lerinca Saboa sa istog mesta pada odakle Odisej
milost bogova, Prospero presudu, Miškin izbavljenje (ipak nije) uzalud čekao.
Kiša Velikih Neurotičara je isto toliko vlažna kao i svakodnevna kiša šta
prašinu sprema, izmet rastvara, kišobran otvara. Pozivati se na strast, srce, osećaje
zalud je. Granične vrednosti ne postoje, možda ni vrednosti ne postoje. Preživljavanje
sve potopi, guši i prekriva. Prolaz je ovako na neki način podnošljiv. Ispod
nebeskog pokrivača se samo lupa čuje. Repetitivna muzika, shvatanje
minimalista, stapanje tonova.
Kiša. „Pesma
zemlje.” Od Volt Vitmana umnogome se posivila. Prema svetlu budućnosti na bučnim
krilima lebdeći ne leti, duga retko ju prati, ni odjeka nema. Jedina uteha je
da prema nama se približava. Prema tebi. Pokazuje cvet, drvo, životinje i tu
dole kako trebaš živeti. Na lice ti pada, u vlastitom sjaju se kupa, a ako se veče
spusti toliki spokoj daje koliko ljubav za odmaranje moli.
Kiša. Kiša
slova, kiša slike, kiša sudbe. Prvi pljusak jednog literarnog časopisa. Probna
voda iz stvarnog grla. Agregatno stanje i stanje. Mit i kanal. Molitva za
buduću „sveopštu kišu”. Ta 22 ispisana lista tako okreći kao 22 mistično
prerušene, ipak beskrajno jednostavne slike tarot karte:
„Sve dobro
pogledaj te što je dobro, zadrži.”
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése