Vladislava Vojnović Sve sveće – E világ összes virága

 

Vladislava Vojnović Bela Crkva 24. jun 1965. – 

Sve sveće   Sve cveće ovoga sveta, ne smeta mom pokojnom ocu, ali ga ni ne zadovoljava. Eh, da je nešto od onih eksponata iz Muzikferajna za Novogodišnji bečki koncert, mada i to, ta šta to sve vredi, kad je ovde sve tako... – budiboksnama, eto kako je.  I ne diraj rukama tu travu, mani travu, pusti, mani te papire, to kerovi razvuku što ovi donose za zadušnice, kakav je to svet... Idi sad operi ruke, ne diraj lice, pa, što sad plačeš, o mati moja...!   Moja još živa majka kaže cveće se na groblje nosi zbog sveta, a ne zbog sahranjenog, zna ona. Kad umre, cveće joj, kaže ne treba. I kaže da joj nije čudno što ima godina koliko ima, ali da ja imam skoro pedeset, pa da, kaže, još malo pa pedeset, ej, ti da imaš pedeset, nije pedeset malo...!   Ja nosim cveće na groblje ocu, ja nosim cveće još živoj majci. Radim sve što sam oduvek radila sa istim očekivanjem čuda, koje se i dalje ne dešava kao što se nikad nije desilo i kao što nikada neće desiti, jer čuda ne postoje, postoje samo racionalne stvari čiju su zakonomernost, neki prekasno shvatili, ne i ja. Sve neprihvatanje ovog sveta ne smeta mi dovoljno.

E világ összes virága   E világ összes virága sem zavarja megboldogult apámat, de boldoggá sem teszi. Na, ha lenne valami abból a Musikvereinbeli bécsi Újévi hangversenyre készült kiállításból, de mindaz mit is ér, mikor itt minden olyan… – adjuramisten, íme, ilyen. És kezeddel ne bántsd azt a füvet, hagyd a füvet, hagyd ezeket a papírokat, amit ezek a halottak napjára hoznak, szétviszik a kutyák, milyen ez a világ… Menj, mosd meg a kezed, arcod ne érintsd, anyám, most meg miért sírsz…!   A még élő anyám állítja, sírra virágot nem az elhantoltért, mások miatt visznek, ő tudja. Ha meghal, virág nem kell neki. És még hozzáteszi, nem csodálja, hogy annyi éves, amennyi, de hogy én már majdnem ötvenes vagyok, na igen, állítja, még egy kicsi és ötven, no, te ötven leszel, az ötven nem kevés…   Én apámnak a temetőbe viszek virágot, én még élő anyámnak viszek virágot. Mindent úgy teszek, mint eddig mindig, ugyanazzal a csodavárással, mely továbbra sem történik meg, mint ahogy eddig sem történt meg és sosem fog megtörténni, mert csodák nem léteznek, vannak kézzelfogható tárgyak, melyek törvényszerűségét egyesek későn veszik tudomásul, de nem én. E világ összes elutasítása sem zavar eléggé.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vladislava Vojnović: Ljubav hladnija od smrti Stefan Prvovenčani Kraljevo 2017. str. 59.