Halmosi Sándor Az első remeték – Prvi pustinjaci

 

Halmosi Sándor Szatmárnémeti 1971. szeptember 5. –

Az első remeték   Az első remeték az emberek elől menekültek a sivatagba. Az utolsóknak már nincs hova. A világ nem tud megbocsátani azoknak, kiket sokat bántott. A sok gondolat is bántás, és az utolsó erő is a gyalázókhoz lök. Bennünk ölt testet valami, amit mi öltöztetünk fel. Mi mosdatunk. Nincs már te, vagy én, ők, kedves emlékek, szavak, csak a közös felelőtlenség van. A mindig utolsó vacsora. A képmutatás, az elkülönböződések véget nem érő sora. A szép adventi várakozás. A tizenkét dühös ember véres bocskora.

Prvi pustinjaci   Prvi pustinjaci su u pustinju ispred ljudi bežali. Poslednji već nemaju kud. Svet ne zna oprostiti onima koje je mnogo zlostavljao. I misao je zlostavljanje te i zadnja snaga do ugnjetača gura. Nešto što se u nama utelovljuje mi oblačimo. Mi kupamo. Više ne postoji ti ili ja, oni, drage uspomene, izrazi, samo zajednička samovolja. Ona uvek zadnja večera. Beskonačan niz pretvaranja, odvajanja. Iščekivanje čarolija adventa. Krvavi opanci dvanajstorice žestokih.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://www.szifonline.hu/szepirodalom/kolteszet/2478-halmosi-sandor-versei-2020-12-09