Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. –
Beskućnik
Zima grize ranije nego obično. Prvi sneg
polako oblači grad belinom. Već nekoliko dana srećem jednog nesrećnika pribijenog
uza zid ulaza podzemne železnice. Na istom mestu i danas, mada je prilično
hladno. Mirno sedi zaogrnut izbledelim, kariranim pončom. Ne prosi. Pogled uprt
u daljinu. Nudim mu svoj sendvič. Nepoverljiv je. Ćuti i gleda me pravo u oči.
Kao da se nećka. Ruku pruža tek na moj osmeh. Hoću da krenem dalje, ali me
zaustavlja pokretom slobodne ruke. Iz omota vadi
sendvič i prelama ga na dva dela. Nudi mi drugu polovinu. Dirnut odbijam ponudu
i vadim novčanik. Daću mu sve što je unutra. Nisam uspeo. Njegova ruka poklapa
moju. Odlučuje da progovori:
– Nemojte gospodine, nema potrebe! Ovo je dovoljno – izgovara u dahu
podižući ruku sa sendvičom, kao da nazdravlja.
– Samo sam hteo da vam
olakšam dan – pokušavam da opravdam nameru.
– Hvala, već
jeste! I ne brinite, ne plašim se gladi. Čovek je čudo i brzo se navikava na
svašta.
– Ne razumem. Zar se ne plašite ovakvog života... Zime, bolesti, smrti?
– Ne! Plašim se jedino neljudi u prolazu. Vi ste jedan od retkih koji zastaje.
Otvaram usta, hteo
bih mnogo toga da pitam, ali izdaju me glasnice. Beskućnik me posmatra između
kratkih zalogaja. Ne skida pogled. Pronicljiv je. Primećuje moju blokadu i
počinje da ređa odgovore na moja nepostavljena pitanja:
– Sigurno ste želeli da pitate za moj bivši život. Da, imao sam sve što čovek može da poželi. I stalno sam se nečega plašio. Strah me izjedao godinama. Bio sam
rob firme, kuće, porodice… Rob građanskog života. Onda, odjednom, sve nestaje
preko noći. I empatija.
Odbacio sam sredinu kada je ona odbacila mene. Više nisam njen... Ne žalim!
Naprotiv! Prvi put sam slobodan...
Sklupčan čovek polako ustaje i raskriljuje
pončo. Iz džepa pantalona vadi maramicu i krajevima
briše usta. Uredno je slaže i vraća natrag u džep. Nešto nespojivo sa ulicom
ipak ostaje, primećujem dok ga posmatram bez reči. Potom poseže u drugi džep.
Vadi neiskorišćenu voznu kartu, gradskog saobraćaja, i utiskuje mi je na dlan.
– Uzmite ovo
gospodine, meni ne treba. Vozim se bez karte. Nemam adresu na koju bi mi
poslali kaznu. Nas beznadežne, ionako, zaobilazi kontrola.
Vetar zavija sve jače. Oštar vazduh
počinje da para pluća. To me pokreće s mesta. Čovek bez
adrese zaogrće se pončom i zauzima prethodni položaj. Bože, gde je kraj ljudske
izdržljivosti, pitam se dok ga gledam sklupčanog. Mašem mu rukom u znak
pozdrava, ali on kao da ne primećuje. Ponovo gleda u daljinu.
Okrenut leđima zastajem. Oglasio se još jednom. Ne gleda me. Progovara
kao da se obraća celom trgu:
– Svaka situacija u životu u kojoj se nađemo apsolutno je savršena. Čak
i kada je protivna našem razumevanju i izaziva naš ego.
– Beskućnikov pogled nešto je dublji nego ranije. Kao da prkosi
neprijatnoj hladnoći. Na licu mu zaigra lagan osmeh.
Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska
Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 71-73.
A hajléktalan
A megszokottnál korábban köszöntött be a
tél. Az első hó lassan fehérbe öltözteti a várost. Már néhány napja a
földalatti bejáratánál a fal mellé húzódva ugyanazzal a szerencsétlennel
találkozom. Ma is azon a helyen, fakó, kockás poncsójába burkolózva ücsörög,
pedig igencsak hideg van. Nem koldul. Tekintete a messzeségbe vesz.
Szendvicsemmel kínálom. Bizalmatlan. Hallgat és egyenesen a szemembe néz.
Mintha szabadkozna. Kezét csak akkor nyújtja felém, amikor elmosolyodok. Tovább
akarok menni, de a szabad kezével megállít. Kiveszi a zacskóból a szendvicset
és kettétöri. Meghatottan utasítom vissza és a pénztárcámért nyúlok. Mindent
oda akarok adni, ami benne van, de nem sikerül. Kezemet kezével visszatartja.
Végre megszólal:
– Köszönöm uram, felesleges! Ez elég –
mondja egy szuszra és úgy nyújtja át a szendvicset, mintha koccintana vele.
– Csak a napját akartam megkönnyíteni –
próbáltam szándékomat megindokolni.
– Köszönöm, megtette! És ne aggódjon, az
éhségtől nem félek. Csodabogár az ember, hihetetlen gyorsan képes
alkalmazkodni.
– Nem értem. Nem fél az ilyen élettől… a
téltől, a betegségtől, a haláltól?
– Nem! Az erre járó otrombáktól félek.
Maga azon kevesek egyike, aki megáll.
Nyitom a szám, sok mindent szeretnék
kérdezni tőle, de torkomon akad a szó. Két falat között figyel a hajléktalan.
Értelmes tekintetét nem veszi le rólam. Észreveszi, mennyire gátolt vagyok. Fel
nem tett kérdéseimre magától válaszol:
– Bizonyára előző életem érdekli. Igen,
mindenem meg volt, amit ember egyáltalán kívánhat. De valamitől mindig féltem,
a szorongás éveken keresztül gyötört. A vállalat, a ház, a család… rabja
voltam. A polgári élet rabja. Majd egyik pillanatról a másikra minden eltűnt.
Az együttérzés is. Azt a közeget dobtam el, amelyik engem is eldobott. Immár
nem tartozom oda … Nem sajnálom! Sőt! Először vagyok szabad…
Feláll az összekuporodott ember és
széttárja a poncsót. Nadrágja zsebéből zsebkendőt vesz elő, megtörli a szája
sarkát, majd gondosan összehajtogatja és visszateszi a zsebébe. Maradt valami,
ami az utcai élettel összeegyeztethetetlen, veszem észre, míg szótlanul
figyelem. Ezután a másik zsebébe nyúl. Érvényes menetjegyet vesz elő és a kezembe
nyomja.
– Uram, ezt fogadja el, nekem nem kell.
Jegy nélkül utazom. Nincs címem, ahová a büntetést kiküldenék. Minket,
reményteleneket az ellenőrök különben is elkerülnek.
Egyre jobban feltámad a szél, dermesztő a
hideg. Ez mozgásra késztet. A cím nélküli ember poncsójába burkolózik, és visszaül
oda, ahol először megláttam. Istenem, hol az emberi tűrőképesség határa,
gondolom, míg az összekuporodott embert nézem. Búcsúzásként integetek. Mintha
észre sem venné. Tekintete ismét a messzeségbe réved.
Már hátat fordítottam, amikor megállok.
Még egyszer megszólal, de nem néz rám, mintha az egész térhez szólna:
– Minden helyzet tökéletes, ami az életben
előfordul. Még akkor is, ha felfogásunkkal ellentétes és saját énünket teszi
próbára.
A hajléktalan tekintete most valamivel
mélyrehatóbb. Mintha a kellemetlen hideggel dacolna. És arcán mosoly vibrál.
Fordította:
Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése