Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –
|
Pred
ponoć
Jutros sam presadio muškatle puzavice
I evo, večeras, gledajući ih,
U novim saksijama,
Znam da mi nije uzalud minuo dan.
Neko udara ritam, neko pevuši,
Noć se bliži.
Mislim na nebosklon premrežen lastinim letom,
Na oblačnost koja celo jato lasta diže gore,
U susret kiši, u suret oluji.
Nekom je to ponašanje nejasno, ali ja sam
Oduvek razumevao smisao njihovog rizika.
U noći mi pada na pamet:
Zbilja se ne kajem što sam pisao
Književnu kritiku
Poslednjih petnaest godina.
|
Éjfél előtt
Reggel futó-muskátlikat
ültettem,
Íme, ma este, ahogy az új
Virágcserepekben nézem
őket,
Tudom, ez a nap, nem hiába
múlt el.
Van, aki ütemesen tapsol,
van, aki dalol,
Közeledik az éj.
A fecskeröptével behálózott
mennyre gondolok,
A magasban a fecskeraj által
képzett felhőre,
A jövendő esőre, a jövendő
viharra.
Van, akinek érthetetlen ez
a viselkedés, de
Kockázatuk értelmét én
mindig értettem.
Éjjel jut eszembe:
Tényleg nem bánom, hogy
Az utolsó tizenöt évben
Irodalom-bírálattal
foglalkoztam.
Fordította: Fehér Illés
|
Izvor:
Vasa Pavković: Knjiga o lastavicama,
Matica srpska, Novi Sad 2000.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése