Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2024. február 25., vasárnap

Gergely Tamás Kiált – Poviče

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. – 

Kiált
 
XX.
     „Milyen édes – mutat rám szegény Andrisra hasonlít. - Állok szégyenlősen. - Elmetszette előbb a felesége torkát, azután végzett magával. Az apját emlegette azelőtt.”
     „Kicsodát? Mamika, nem voltál éppen szent!”, hecceli apám.
     Vihog: „De ő azt nem tudta. Bár a férjem mindig is Józsikát dédelgette. Azt meg mellőlem hurcolták el a nyilasok. Nem volt feltűzve a sárga csillaga.”
       „Ne színészkedj!” - szól rá apám. Volt ugyanis egy mozdulata, mintha könnyet törölt volna ki a szeme sarkából. „Miért? Nem illik hozzám? Tán a koromhoz...?” Nevet. Rikító lila rúzs elfolyva a szája szélén, még jobban szétkeni. Kilencvennyolc éves, de még jól bírja magát. „Kitől szégyelleném? Mikor a Jancsika hullacéduláját hozták, elsírtam magam. Azt mondták, nem szabad, ugyanis Jancsika hősi halott.”
       „A bolsiból még annyi sem maradt” - héklizi apám. „Ne légy tiszteletlen! Tudta, hogy elviszik. Melyik nap kirúgták a pártból, lehozta a Jancsika kézitáskáját a padlásról, csomagolt.”
       „Melyiküket szeretted jobban?” „Egyformán szerettem, egyformán gyűlöltem őket. Négy gyereket szültem, még többet elvetéltem.” „Engem megtagad – fordul felém apám –, mert élek. Ezért. Mert tudja, hogy romlott, s nem akar megőrülni.”
 

Poviče
 
XX.
     „Kako je sladak – pokazuje na mene, liči na jadnog Andriša. – Sramežljivo stojim. – Prvo je supruzi presekao vrat, posle i sam sebe ubio. Pre toga oca spominjao.”
     „Koga? Bakice nisi baš anđeo bila! ”, podbada ju otac.
     Smeška se: „Ali ona to nije znala. Iako moj muž uvek Jošku mazio. Njega su pak fašisti ispred mene odvukli. Nije imao okačenu žutu zvezdu.”
     „Nemoj se pretvarati!” – opomene ju moj otac. Naime napravila je jedan pokret kao da suzu briše. „Zašto? Meni ne priliči? Možda mojoj starosti…?” Smeje se. Ionako razlivenu drečavu lila šminku još više je razvukla. Devedeset osam godina joj je ali još je živahna. „Zbog koga bi trebala da se sramim? Kad su cedulju o smrti Jančike doneli, zaplakala sam. Rekli su mi da ne smem, naime umro je kao junak.”
     „Od boljševika ni toliko nije ostalo” – podbada ju opet otac. „Nemoj biti neuljudna! Znalo je da će ga odvesti. Nakon što su ga iz partije izbacili donela je sa tavana ručnu torbu Jančike, pakovati je počela. ”
     „Koga si više volela?” „Jednako sam ih volela, jednako mrzela. Četiri dece sam rodila, još više pobacila.” „Mene odbacuje – okreće se prema meni otac – jer živim. Zbog toga. Jer zna da je pokvarena i ne želi poluditi.”
 
Prevod: Fehér Illés 

Forrás: Gergely Tamás: Latorcza kontinens, Mentor, Marosvásárhely, 1998.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése