Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 -
Vjenčanje
Kako bih želio govoriti ovu pjesmu
otvarati njene pore
puna mirisa
poput nekog prastarog maga
poput alkemičara starovjekovnog
naslutiti smrt što dolazi
u vjenčanici od riječi
U gradovima i zemaljskim vrtovima
među nabubrelim dojkama krušaka
ja izrekoh prvi put riječ
i riječ zadrhta kao pčela u nektaru
kao stih
a zatim potamnje
sjedini se s bojom zavičajnih šuma
riječ bijaše tamnojesenje boje
kao Bosna
U ovim zemaljskim vrtovima
gdje umiru horde insekata
na najsladostrasnijim gozbama
u ovom šarenom vilajetu
gdje je pobuna riječ
riječ što prolazi magijski veo od memle do srca
tu izgovorih ja riječ prezrivo strese stih
s golih ramena
ostade riječ
gola
i među stihovima obnaženo tijelo njeno
tijelo one koju optočih izmišljenom riječju
Kako bih želio poput nekog davnog pijanca
i vjernika riječi
sa strašću psalmopisca
s čednošću gladijatora
koji ne poginuše od zvijeri u koloseumu
nego od povratka u zavičaj
Kako bih želio izgovoriti riječ
riječ samo za tvoje uho
kao što su čari života samo za one koji umiru
ljubavi
na startištu se ponovo uzdižem
ja pjevač usmrćen
ja koji sam prezreo poeziju
tražim od nje još malo moći još malo obmane
tražim zarđale relikvije za poslednju igru
i evo me u grču prepoznavanja
zločinac na mjestu svih svojih zločina
u vremenu bivšem i budućem
među raskomadanim slogovima
i rashodovanim riječima
vičem:
Smrt dolazi u vjenčanici od riječi
Dođi ljubavi moja koja si preteška za lice ovo kamno
dođi ti koja si tako čudno ušla u moju knjigu
i u moj život
dođi da te okitim najdivnijim bezvrijednostima
kao što dolikuje mornima
neka se pojavi u ovoj pjesmi tvoje začuđeno lice
i vijenac crne kose
koju bih mogao porediti s crnom vrančevom grivom
iz njišteće konjice strasti
I ja sam slutio da postajem vidovit
a vidovitost je smrt pjesme
i ona kao uznojen parip poslije duga putovanja
odlazi u svoju smirenu staju
i ne tiče se proroka šta radi tamo
da li crkaje ili zoblje zvijezde iz vasionskog bunara
Hoću da dragoj svojoj poklonim narukvicu
donešenu iz prašuma u kojima se svijaju rime kao zmije
i samuju asonance i aliteracije
i gdje divni i ludi urođenici igraju oko vatre
kao leptirovi
i ta je scena iz legende i ta je scena vječita
krvava
i odvratna i mučna
jer niko nema moći da se približi vatri
i sjedini se s njom
igrajte i dalje dragi i tužni
rasijani prometeji
to čemu se klanjate
narukvica je satkana koju moja draga kao suđaja
kao sibila
u igri rasipa
A ja ću se prišunjati
bez proročkog plašta
visokom zamku u večernjoj kolibi
u njem ima tamburica
pjevat ću ti ovaj napjev
i biti ćeš sretna
moja draga
igrat ćeš zatim u plamu svijeće
u bogatoj haljini koju sam sašio od pjesničkih riječi
i gibat ćeš svojim malim ljupkim bokovima
a riječi će padati kao cvjetovi s proljetnje trešnje
koje zatim nosi vjetar
poludjet ću tada kao najdivniji šaman
a tambura će krvariti umjesto mene
kao tamnopute robinje iz kordovskih vrtova
romori joj glas
iz zemaljskih vrtova
i visećih vrtova babilonskih
gdje smrtno je ranjena slatkom jezom
i pokazat ćeš se gola kad spadnu obmanute riječi
riječi obmane
i zastat ćeš zarumenjela i sretna
pjesmo oslobođena riječi
Menyegző
Mennyire szeretném
elmondani ezt a verset
illatozó pórusait
egyenként feltárni
ősi varázslóként
vagy középkori
alkimistaként
megérezni a halált
mely szavakból szőtt
menyegzői ruhában jő.
A városokban és tágas
virágoskertekben
kezemben a megduzzadt
körtemellekkel
először ejtettem ki az igét
és az ige megremegett mint
nektárban a méh
mint egy versrész
s utána elsötétült
honi erdők sűrűjével
elvegyült
késő őszi színekkel ékesült
mint Bosznia
Ezekben a dús földi
kertekben
hol halomra hullnak a
bogarak
a szenvedély terített
asztalán
ebben a tarka
tündérországban
hol nyílt lázadás az ige
az ige mely az enyészettől
bensőnkig bűvös fátylon halad át
itt ejtettem ki az igét
mely az ékes sorokat utálattal fricskázta le
a meztelen vállakról
s csupasz maradt az ige
a sorok között
lemeztelenített védtelen teste
annak a teste kit
újrateremtett szóval kereteztem
Mennyire szeretnék avitt
korhelyként
és lelkes hívőként beszélni
zsoltárénekes
szenvedélyével
gladiátor ártatlanságával
kit a kolosszeumban nem a
vadállatok téptek szét
hanem hazatértekor vitt
szerte a szél
Mennyire szeretnék kiejteni
egy szót
egyedül csakis tenéked
mint ahogyan az élet örömei
is egyedül a halandóké
szerelem
a vérpadról ismét
felemelkedem
én a kivégzett költő
én aki megvetem a költészetet
de hatalmat csalfa hitet és
rozsdás ereklyét
követelek tőle az utolsó
játszmához
itt vagyok a felismerés
házában
bűnöző a saját bűntetteinek
mezején
az elmúlt és jövő időben
megtiport szétszórt
ereklyék között
szétfarigcsált kopott
szótagok között
agyoncsépelt ócska
szavakkal
kiáltom:
A halál szavakból szőtt
menyegzői ruhában jő
Jer kedvesem oly súlyos
vagy agyongyötört lelkem hogyan is visel el
jer kedvesem oly könnyedén
egyszerre lebbentél könyvembe
és életembe
jer hogy a leggyönyörűbb
csecsebecsékkel ékesítselek
ahogyan csak egy
elcsigázott vándor képes
jelenjen meg ebben a
versben csodálkozó nyílt tekinteted
s befont hajad koszorúja
mely a szenvedélyek lihegő
hadában szénfekete ló
sörényéhez hasonlítható
Úgy éreztem jövendőmondóvá
válok
de a látnokság a vers
halála
mint izzadt táltos a
kimerítő vágta után
istállójába vonul pihenni
és nem érdekli a látnokot
hogy ott mit tesz
meg is halhat de az élet
kútjából való csillagokra éhez
Kösöntyűt akarok
kedvesemnek ajándékozni
őserdőkből valót hol a
rímek kígyókként surrannak és magányosak
az asszonáncok és
alliterációk
ahol a nagyszerű de együgyű
bennszülöttek akár a lepkék
a tűz körül kergetőznek
e képben legendák
elevenednek meg e kép örök jelkép
véres
nyálas és csodálatos
mert senki sem tud a tűz
közelébe hatolni
s egyesülni vele
játsszatok csak tovább
kedves és keserű
feledékeny Prométeuszok
ami előtt térdre borultok
felfűzött karperec mit
kedvesem a játékban javasasszonyként
vagy szibillaként
kedvtelésből szór szét
Váteszi palást nélkül
az éjbezárt
kastély magas falához
osonok
bent tambura szól
neked fogok énekelni
és boldog leszel
kedvesem
halvány gyertyaláng
fényében ékes ruhádban
fogsz táncolni melyet a
költészet legszebb szavaiból varrtam
törékeny csípőddel lágyan
mozogsz s körülötted
mint virágszirmok
tavaszérés idején hullanak a szavak
melyek a szellővel
tovatűnnek
akkor eszem vesztem bölcs
sámán módjára
helyettem a tamburából
csorog a vér
mint kordovai kertek éjfekete
rabnőiből
mindennapi kertekből
babiloni függőkertekből
hallom andalító susogó
hangját
édes remegésben lelve
halálát
s pőrén mutatod magad mikor
lehullanak a csalfa szavak
a csalás szavai
és megállsz kipirultan és
boldogan
te szavaktól szabadult költemény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése