Petőfi Sándor
(Kiskőrös, 1822. december 31. vagy 1823. január 1. – Segesvár, 1849. július 31.?)
Szeptember végén
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetõt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetõt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hívedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hívedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Krajem rujna
Gle, još cvatu svhetne bašče u dolini
I zeleni jablan još pod oknom lista,
Al pogledaj zimski svijet u daljini,
S vrhova planina snijeg posvuda blista.
U srcu još živi ljeto puno žara,
U njemu još cvate proleće cijelo,
Ali kosa tamna sijedom se stvara,
Glavu već mi pokri zimsko inje bijelo.
Vene, mre cvijeće i život se gasi...
Ženo moja, amo krilo mi sjedni!
Gle, na moja prsa glavu nagnula si,
A sutra ćeš možda past na trup moj ledni.
Reci, ako mene uzme smrt prijeka,
Hoćeš li, uz suze, plaštem pokriti me,
Ili ćeš zbog nekog mladog čovjeka
napokon i moje zaboraviti ime?
Odbaciš li veo tuge jednog dana,
Kao barjak crni vješaj ga nad grobom:
Doći ću ga uzet iz grobnog stana
U ponoć i tužan ponijet da sa sobom
Da otarem suze što odviše lako
Zaboravi mene, muža svog u boli,
Da povijem rane srca što jednako
I tamo još, trajno, samo tebe voli!
Preveo Vitez
Izvor: Antologija svjetske ljubavne poezije (1968),
Nakladni Zavod Matice Hrvatske, Zagreb
Ende September
Noch blühen die Blumen des Gartens im Grunde,
am Fenster, da grünt noch die Espe so schön,
doch naht schon des Winters bedrohliche Stunde,
es blinket der Schnee schon von bergigen Höhn.
Noch flammt mir im Herzen des Hochsommers Lohen,
die Fülle des Frühlings und sonniger Schein,
doch bald ist das Dunkel der Haare entflohen,
und Winter webt Fäden aus Rauhreif hinein.
am Fenster, da grünt noch die Espe so schön,
doch naht schon des Winters bedrohliche Stunde,
es blinket der Schnee schon von bergigen Höhn.
Noch flammt mir im Herzen des Hochsommers Lohen,
die Fülle des Frühlings und sonniger Schein,
doch bald ist das Dunkel der Haare entflohen,
und Winter webt Fäden aus Rauhreif hinein.
Die Blume verwelkt, es flüchtet das Leben,
komm auf den Schoß mir, Liebliche, du!
Und hörst du jetzt lauschend mein Herz noch erbeben,
deckt morgen vielleicht mich ein Hügel schon zu.
Und sterb ich vor dir, wird Gram dich verzehren,
du hüllest mich schluchzend ins Leichentuch ein.
Doch käme ein Jüngling, dich zu begehren,
sprich, o Geliebte, vergäßest du mein?
komm auf den Schoß mir, Liebliche, du!
Und hörst du jetzt lauschend mein Herz noch erbeben,
deckt morgen vielleicht mich ein Hügel schon zu.
Und sterb ich vor dir, wird Gram dich verzehren,
du hüllest mich schluchzend ins Leichentuch ein.
Doch käme ein Jüngling, dich zu begehren,
sprich, o Geliebte, vergäßest du mein?
Und wirfst du einst fort den Schleier der Trauer,
so pflanze den Flor mir als Fahne aufs Grab,
dann steig ich empor aus Tiefe.und Schauer
zur Mitternachtsstund' und hol ihn herab,
die Tränen zu trocknen, in Schmerzen vergossen
um dich, die so treulos mein Herze betrübt.
Mein Herze, das dich noch verwundet umschlossen
und das dich auch jetzt noch und immerdar liebt.
so pflanze den Flor mir als Fahne aufs Grab,
dann steig ich empor aus Tiefe.und Schauer
zur Mitternachtsstund' und hol ihn herab,
die Tränen zu trocknen, in Schmerzen vergossen
um dich, die so treulos mein Herze betrübt.
Mein Herze, das dich noch verwundet umschlossen
und das dich auch jetzt noch und immerdar liebt.
Publisher Source Verlag Philipp Reclam Jun, Leipzig
of the quotation Denn mein Herz ist heiß.
Ausgewählte Lyrik und Prosa
End of September
Below in the valley the flowers are resplendent,
Outside by the window the poplars still glow,
But see where the winter, already ascendant,
Has covered the far distant hilltops with snow.
My heart is still bathed in the fierce sun of passion,
All spring is in bloom there, by spring breezes tossed,
But look how my hair turns hoary and ashen,
Its raven black touched by the premature frost.
Outside by the window the poplars still glow,
But see where the winter, already ascendant,
Has covered the far distant hilltops with snow.
My heart is still bathed in the fierce sun of passion,
All spring is in bloom there, by spring breezes tossed,
But look how my hair turns hoary and ashen,
Its raven black touched by the premature frost.
The petals are falling and life is declining.
Come sit in my lap, my beloved, my own!
You, with your head, in my bosom repining,
Tomorrow perhaps will you mourn me alone?
Tell me the truth: should I die, will your sorrow
Extend to the day when new lovers prepare
Your heart for forsaking, insisting you borrow
Their name, and abandon the one we now share?
Come sit in my lap, my beloved, my own!
You, with your head, in my bosom repining,
Tomorrow perhaps will you mourn me alone?
Tell me the truth: should I die, will your sorrow
Extend to the day when new lovers prepare
Your heart for forsaking, insisting you borrow
Their name, and abandon the one we now share?
If once you should cast off the black veil of mourning,
Let it stream like a flag from the cross where I lie,
And I will arise from the place of sojourning
To claim it and take it where life is put by,
Employing it there to dry traces of weeping
For a lover who could so lightly forget,
And bind up the wounds in the heart in your keeping
Which loved you before and will worship you yet.
Let it stream like a flag from the cross where I lie,
And I will arise from the place of sojourning
To claim it and take it where life is put by,
Employing it there to dry traces of weeping
For a lover who could so lightly forget,
And bind up the wounds in the heart in your keeping
Which loved you before and will worship you yet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése