József Attila Mama – Mama – Mother – Mutter



József Attila – Atila Jožef

(Budapest, 1905. április 11. – Balatonszárszó, 1937. december 3.)

Mama

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

Mama

O mami  već nedelju dana

mislim tako od jutra rana.

Sa korpom što joj u krilu stenje

revnosno se na tavan penje.

Al΄ ja sam još iskren čovek bio,

urlikao sam i molio,

nek drugom da rublje sred pene,

nek na tavan ponese mene.

Ona je nemo prostirala,

nije me čak ni pogledala,

a rublje se šušteći vine

blistavobelo u visine.

Kasno je već za plač, a možda sam kriv

što tek sad vidim kakv je ona div:

kosa joj se na nebu vije,

a plavilo po azuru lije.

                              Prevod: Danilo Kiš

Mother

For a week now, again and again,
Thoughts of my mother have racked my brain.
Gripping a basket of washing fast,
On, and up to the attic she passed.

And I was frank and released my feeling
In stamps and yells to bring down the ceiling.
Let someone else have the bulging jackets,
Let her take me with her up to the attic.

She just, giving me no look or thrashing,
Went on, and in silence spread out the washing,
And the kneaded clothes, rustling brightly,
Were twisting and billowing up lightly.

I should not have cried but it's too late for this.
Now I can see what a giant she is.
Across the sky her grey hair flickers through;
In the sky's waters she is dissolving blue.

Translated by Vernon Watkins

Mutter

Der Mutter, seit einer Woche schon,
gedenk ich und komme nicht los davon.
Sie lief mit quiekendem Korb im Schoß
zum Dachboden eifrig, atemlos.

Was war ich doch noch ein reines Kind,
mit Heulen und Strampeln, einsichtsblind.
Sollten sich andere damit plagen,
mich sollte sie zum Dachboden tragen.

Sie ging, behängte die Wäscheleine,
sie schalt mich nicht, sah nur in's Reine,
in's Wirbelnde, Rauschende einer Böe,
welche die Wäsche trieb in die Höhe.

Heut weiß ich es besser, zu spät ist es bloß,
sie wächst mir vor Augen riesengroß -
mit flatterndem Grauhaar steigt sie hinauf,
löst alles Waschblau im Himmelstrog auf.

Übersetzung: Alfred Gesswein