Irfan Horozović Svratište – Fogadó

Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 –



Svratište

     Zatim je nastalo uvenuće svake slike. Predio bijaše šutnja. Koje

je to bilo godišnje doba i koje stoljeće?

     Asirijane,

     nemoj govoriti, lijepo je dok si nijem.

Asirijan nije znao govori li to šuma ili on sam, možda je stajao u

raskvašenoj ilovači, a možda mu je noge milovalo prezrelo žito.

     Zašto ne mogu progledati, mislio je Asirijan, i oči su mu bile

vlažne. Oči mu bijahu prazne kao duplje, nije se mogao sjetiti ničeg.

Bilo je to odsustvo svakog mirisa i svakog šuma. Ko je to govorio,

pitao se Asirijan, a znao je da u blizini nema nikog. Možda sam ja

šuma, pomislio je, i u dubini su počela šumiti stabla sa teškim lišćem.

Ova misao je kao izvor, mislio je zatim, a usne mu je milovala hladna

voda  koja  je  zacijelo  bila  bistra i  nudio se kamen oblutak koji je

držao  u ruci.

     Kako obal i gladak.

     Poput izranavljenog ratnika svjetlost se probila u šumu. Mirovali

su na vjetru zasuti putovi i stoljetna stabla. Putovi bijahu zakrčeni

mrtvim hramovima čiji su se uzdasi čuli u žuboru lišća. Bili su tako

blizu i tako daleko. Htio bi da se približi, ali, čini mu se, pao bi mrtav

u memlu čije je postojanje skrivala trpka laž sasušene trave. Ja hramljem,

mislio je Asirijan, kad je vidio da ga hramovi okružuju.

     Izgovorio je golu riječ i riječ je pala u šumu, ali nijedan stub se nije

pomjerio.

     Gdje je taj hram što se smiješio Asirijanu pod svodovima drveća?

Obmana? Laž? Iz šume se  nije moglo nikud napolje. Teturao je dok su

se stabla lijepila uza nj kao skele, a on posrćući išao, sudarajući se s

mrmorom lišća i boja u prolazu i onda je došao pred jezero na granici

zemlje imenom Memla. Njegova krv je počela da struji kroz stabla

koja su tonula, a na jeziku se topila riječ, smeđa poput jeseni.

Fogadó

      Azután jő a képek megvénülése. S lőn a hallgatás tája. Mely évszak vala és melyik század?

     Asszírián,

     ne szólj, oly kellemes a csend.

Asszírián nem tudta hogy az erdő suttogott-e vagy ő maga, talán az átáztatott sárgaföldben állott, talán lábainál a túlérett búzakalász dudorászott.

     Miért nem látok, gondolkodott Asszírián és szemei könnyeztek. Szemei üres üregek voltak, emlékezni semmire sem tudott. Körülötte mély csend, nem lebbentek illatok. Ki szólt, kérdezte Asszírián, pedig tudta, senki sincs a közelben. Talán az erdő vagyok, gondolta és lelke mélyén zúgni kezdtek a zöld terhű ágak. Ez a gondolat olyan, mint a forrás, gondolta, ajkait kristálytiszta víz simogatta , kezében kerek kavics kellette magát.

     Mily gömbölyű és sima.

     Sebesült harcosként tört át a fény az erdőn. Nyugodtak a széllel behintett utak és a százados fatörzsek. Az utakat kihalt templomok torlaszolták el, azok sóhajtása hallatszott a levelek susogásában. Oly közel és oly távol voltak. Szeretett volna közeledni, de úgy érezte, holtan merül a nyirokba esik, melynek létezését az elszáradt füvek fanyar hazugsága rejtegetett. Lehetetlen, gondolta Asszírián, mikor látta, hogy körülveszik a templomok.

     Igazat szólt és az a kiejtett szó az erdőre hullott, de a rönkök nem mozdultak.

     Hol az a kastély, amelyik Asszíriánra mosolygott az erdő boltívei alatt? Csalás? Hazugság? Az erőből sehová sem menekülhetett. A fák liánjai akadályozták, imbolyogva haladt, beleütközve a levelek susogásába, pompás színeibe és a föld szélén egy tóhoz ért, a Nyirokhoz. Vére a merülő fákba ömlött, nyelvén barna őszi szavak olvadoztak.

Fordította: Fehér Illés