Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2013. március 10., vasárnap

Tandori Dezső Az elválók – Rastanak



Tandori Dezső (Deže Tandori) Budapest, 1938. december 8. –)


Az elválók

Arccal a fénynek álltak, és csak ekkor,
egész későn láttuk meg végre őket;
két árnyékot dobtak maguk mögé,
mintha két pallón mentek volna végig.
Kiváltak és eltávolodva álltak
minden fénnyel szemközt. Ez volt az alkony,
de nekünk így is hunyorogni kellett,
oly végleges lett lényük, vakító,
gyűrűztete körül a levegőt,
szinte mint rezgő antennák, de nem
volt többé rajtuk annyi ésszerű sem,
csak rozsda inkább, mint két földbe vágott
pengén. S nem is fém volt, hanem szövet
vagy föld fekete pajzsa, mit felénk
tartottak, háttal – nem hogy a veszélyt,
a már elvállalt, szemközt támadót
hárítsák el maguktól, nem, de hogy
bennünket távoltartsanak, és inkább
parázs-kockákra hulltak volna szét
a fényben, semhogy megforduljanak.

Így láttuk lényük földnél feketébb,
de a földnél formálhatóbb, esendőbb,
a kérdezetlen izmoknak keserves
terhét határozott formákba fogva;
s bár nem nyúlhattak semmihez, de két
távol fa törzse lándzsaként leütve,
mintha kezükbe foghatnák, úgy állott,
mert nem volt már távolság, méretek.

Mert nem volt távolság, csak őközötük.

S jöt egy hullámnyi szél,
közvetlen a füvek színe felett,
mégegyszer összemosva őket, s bennük
a csendben alvó hangok úgy riadtak
fel, mint égő mezőn az állatok,
és bukdácsoltak, mint a fű a szélben.

Ahogyan ott az alkonyatban álltak,
két árnyékpalló végén szemben az
egyetlen napnyi fénnyel, és egyetlen
hullámnyi széltől máris távoli
külön partokra vetve, ott a végső
órán, azt hittük, végre látjuk őket –
mert nem láthattuk gödreit szemüknek,
melyeken át már ők régóta, mint a
homokórák, peregtek befelé.

Rastanak

Licem prema svetlu su stajali, i tek tad,
sasvim kasno smo ih konačno ugledali;
dve duge senke bacivši iza sebe
kao da su na brvnu gazili.
Izdvojeno, odvajajući su stajali
suočeni sa svetlošću. Suton je bio
ali morali smo sklopiti oči
postali su tako sjajni, konačni,
poput drhtavih antena telima
su zaparali zrak, ali ni traga
razuma nije bilo u njima, tek nešo
rđe, kao u zemlju zabodenim
noževima. Nije metal, možda tkivo
ili crni štit zemlje bio, što su
prema nama držali – ne da bi se
odbranili od već preuzete, preteće
opasnosti, ne, nego da nas na
udaljenosti drže i rađe bi se
na komade žara raspali u svetlosti
no što bi se okrenuli.

Njihova lica bila su tamnija od zemlje
ali od zemlje mekša i čežnjivija,
dajući sasvim određene oblike
tvrdom teretu neupitanih mišića;
mada nisu mogli ništa dotaknuti,
činilo se da bi mogli dohvatiti
dva zabodena bodeža, dva udaljena stabla
jer su iščezle dimenzije, daljine, mere.

Jer udaljenosti je tek među njima bila.

I došao je nalet vetra
neposredno iznad razine trave,
još jednom ih je spojio i tihi,
usnuli glasovi su se kao krda
na upaljenom ritu trgli u njima,
i spoticali kao u vetru trava.

Kako su tamo u sutonu na kraju
dve izdužene senke protiv
sunčevih zraka, od jednog naleta
vetra odbačene na odvojene
obale stajale, tamo, u zadnjem času
verovali smo, ugledat ćemo ih –
jer nismo im videli očne šupljine
kroz koje su se već odavno
kao peščani sat, iznutra trošili.

Prevod: Fehér Illés

Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)
                                            Családi kör, Novi sad.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése