Tornai József Indián a hold-csöndességét kéri - Molitva Indijanca za mesečevom tišinom

Tornai József (Jožef Tornai) Dunaharaszti, 1927. október 9. -



Indián a hold-csöndességét kéri

Mennyit sírtam a szépségéért,

 mennyit imádkoztam, arra kérve a Nagy Szellemet,

legalább az arccsontja ragyogását,

szája gyors pillangó rebbenését

adja szememnek vissza.

Mennyit sírtam nyári-zivatar-szeméért,

mennyit imádkoztam, arra kérve a Nagy Szellemet,

legalább a szembogara zöld ébredését,

tekintete erdő-hullámzását

adja sóvárgásomnak vissza.

Mennyit sírtam villámfelhő-csípőjéért,

mennyit imádkoztam, arra kérve a Nagy Szellemet,

legalább a kövezeten váratlanul

megkoppanó lába ütemét

adja idegeimnek vissza.

Mennyit sírtam megránduló melléért,

mennyit imádkoztam, arra kérve a Nagy Szellemet,

legalább a puhaság végső reményét,

az elfogadó bőr fehér szikra-áradását 

adja  kezemnek vissza.

Mennyit sírtam felém-suhanó hajáért,

mennyit imádkoztam, arra kérve a Nagy Szellemet,

legalább a homloka féloldaláról

arcomra-csapó vércseszárnyú fantomát

adja képzeletemnek vissza.

Mennyit sírtam megismert nyelvéért,

mennyit imádkoztam, arra kérve a Nagy Szellemet,

legalább az ajka és a fogai közti

gyönyör zászló-csattogását

adja ínyemnek vissza.

Mennyit sírtam sikoltó öléért,

mennyit imádkoztam, arra kérve a Nagy Szellemet,

legalább a Misztikus Nyílás látomását,

az elragadtatott vágy kék folyóvölgyeit

adja öt érzékemnek vissza.

De most már nem a megérinthetők, láthatók

csak a tiszta Elvesztés miatt sírok,

arra kérve a Nagy Szellemet,

legalább a hold-csöndességemet: az emlékezések-előtti éjt

adja sorsomnak vissza.     

Molitva Indijanca za mesečevom tišinom

Koliko sam plakao za njenom lepotom,

koliko sam se molio, moleći Velikog Duha,

makar sjaj njene jagodice,

brze treptaje leptirastih usana

vrati mojim očima.

Koliko sam plakao za očima letnjeg pljuska,

koliko sam se molio, moleći Velikog Duha,

makar zeleno buđenje njenih zenica,

šumovito talasanje njenog pogleda

vrati mojoj žudnji.

Koliko sam plakao za sevajućim oblacima njenih kukova,

koliko sam se molio, moleći Velikog Duha,

makar na kaldrmi iznenada

odzvanjajući ritam njenih koraka

vrati mojim živcima.

Koliko sam plakao za titrajima njenih dojki,

koliko sam se molio, moleći Velikog Duha,

makar mekoću zadnjeg utočišta,

bujicu iskri prihvatajuću kožu

vrati mojim rukama.

Koliko sam plakao za nesašnim loknama,

koliko sam se molio, moleći Velikog Duha,

makar fantom s njenog polupokrivenog

čela koji poput krila jastreba me ranjava

vrati mojoj mašti.

Koliko sam plakao za okusom njenog jezika,

koliko sam se molio, moleći Velikog Duha,

makar priželjkivanu zastavu slasti

koja među usnama i zubima vijori

vrati mom meraku.

Koliko sam plakao za vrištećem naručju,

koliko sam se molio, moleći Velikog Duha,

makar utvaru Magičnog Otvora,

plavo korito neobuzdane čežnje

vrati mojim čulima.

Sad već ne plačem za opipljivim, viđenim

čarima, tek zbog samog Gubitka,

moleći Velikog Duha,

makar mesečevu tišinu: noć pre uspomena

vrati mojoj sudbi.

Prevod: Fehér Illés

Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)

                                            Családi kör, Novi Sad