William Blake The Crystal Cabinet – A kristály-szoba – Kristalna soba

William Blake (self-portrait)

London, 28 November 1757 – London, 12 August 1827

The Crystal Cabinet

The Maiden caught me in the wild,

Where I was dancing merrily;

She put me into her Cabinet,

And lock'd me up with a golden key.

This Cabinet is form'd of gold

And pearl and crystal shining bright,

And within it opens into a world

And a little lovely moony night.

Another England there I saw,

Another London with its Tower,

Another Thames and other hills,

And another pleasant Surrey bower,

Another Maiden like herself,

Translucent, lovely, shining clear,

Threefold each in the other clos'd--

O, what a pleasant trembling fear!

O, what a smile! a threefold smile

Fill'd me, that like a flame I burn'd;

I bent to kiss the lovely Maid,

And found a threefold kiss return'd.

I strove to seize the inmost form

With ardour fierce and hands of flame,

But burst the Crystal Cabinet,

And like a weeping Babe became--

A weeping Babe upon the wild,

And weeping Woman pale reclin'd,

And in the outward air again

I fill'd with woes the passing wind.

A kristály-szoba

A Lány a réten elfogott,

vidáman épp táncoltam ott,

aztán a Szobájába vitt,

s egy aranyos Kulccsal becsukott.

Az ő szobája Színarany,

Gyöngy és Kristály a padlata,

és bent egy világ látható,

s egy picike Holdas Éjszaka.

S láttam bent egy más Angliát,

s egy másik Londont, másik Towert,

Temzét és Dombok oldalát.

S egy másik gyönyörű Surrey Bowert.

Egy másik Lányt, mint ő maga,

áttetszőt, fénylőt, kedveset,

egymást zárták ők hármasan -

be édes félsz reszkettetett!

Ó, mily mosoly! hármas Mosoly

töltött el, bensőm feltüzelt;

a Lányhoz Csókra dőltem én,

s a szám egy Hármas Csókra lelt.

S a benső Formáért kezem

lendült, vad lángban remegő,

de széttört a Kristály-Szoba!

és mi lett? Síró Csecsemő -

Vad réten síró Csecsemő

s halvány Nő a gyermek felett,

s én jajjal töltöttem megint

ott kint a száguldó Szelet.

Fordította: Devecseri Gábor

Kristalna soba

U divljini me devojka mala

Zgrabi dok plesah goneć teskobu,

Odvela me u svoju sobu

I zlatnim ključem zaključala.

Soba je bila sva od zlata

Što sa kristalom blešti i seva,

Unutra se otvarao nepoznat

Svet prepun blaga Mesečeva.

Tu drugu Englesku videh, i drugi

London, i druga zdanja tvrda,

I dvor, i Surej Bouer drugi,

I drugu Temzu i druga brda.

I drugu devojku što beše njena

Blistava slika od sjajnog daha,

Jedna u drugoj zatvorena

Triput – o kakav drhtaj straha!

I kakav osmeh! trostruk! Od njega

Buknuh ko plamen nepoznati;

Poljugbih devicu belju od snega,

Ona mi trostruk poljubac vrati.

Vatrenom rukom i žarom grubim

Segoh za likom unutrašnjim

A soba prsnu! – i sad se gubim

Kao na putevima prašnim

Uplakan dečak koga čuva,

Nuznak legavši, žena bleda,

I opet u spoljnjem vazduhu tog sveta

Ispunih jadom vetar koji duva.

Prevod: Miodrag Pavlović i Ljubomir Simonović